"A világ változik: érzem a vízen, érzem a földön, érzem a levegőben."

A Gyűrű Szövetsége

Hosszú várakozás előzte meg a filmet. Rajongói oldalak százai találgattak a változtatásokról, vitatkoztak a szereposztásról, s fogalmazták meg igényiket és elvárásaikat a készülő trilógiával kapcsolatban. De hát milyen igényeket is támaszthatnánk J. R.R. Tolkien azóta kultikussá vált "heroikus lovagregénye", vagy mások szerint az első "fantasy regény" első megfilmesítésével (Ralph Bakshi nem túl sikeres animációs filmjét nem számítva) szemben? A könyvhöz való hűséget? De milyen mértékben? A Gyűrűk Ura rendkívül összetett, bonyolult és szerteágazó mű, ezért szinte lehetetlen úgy vászonra vinni, hogy ragaszkodjunk a könyv minden egyes szavához. Ésszerű változtatásokra van szükség, s ezt még maga Tolkien is kénytelen volt annak idején elismerni, mikor a megfilmesítés először szóba került. Peter Jackson rendező tisztában volt mindezzel, amikor belevágott ebbe az eleinte igencsak bizonytalan, nem sok reménnyel kecsegtető projectbe. Forgatókönyvíró-társaival három éven át dolgozott a mű átdolgozásán, s közben számos jelenetet kellett kihagynia, módosítania, vagy új jelenetekkel kiegészíteni a forgatókönyvet. Az első kiszivárgott változtatásokat a fanatikus Tolkien-rajongók eléggé felháborodottan fogadták, de később nekik is tudomásul kellett venni, hogy pl. Bakfölde, az Öregerdő és a Sírbuckák a közkedvelt szereplőikkel (Bombadil Toma, Fűzfa Apó, Aranymag) együtt kimaradnak, s hogy Arwen, a völgyzugolyi tünde (vagy féltünde) hercegnő több szerephez jut majd, s személységét harcias vonásokkal is gazdagítják. Peter Jackson szerint a filmet rajongók készítették, ezért aggodalomra nincs oka senkinek, igyekeztek hűek maradni a könyv eredeti szellemiségéhez.

Most, hogy a filmet nálunk is bemutatták, talán érdemes lenne megnézni, valóban hűek maradtak a mű eredeti szellemiségéhez. A film középpontjában, akárcsak a könyvben, a Gyűrű sorsa áll, s a sorozatos megkísértések, próbatételek, melyet minden szereplőnek ki kell állnia. De mi a helyzet a morállal, a könyv eszmeiségével? A film szereplői valamivel árnyaltabb figurák, mint a könyvben, bár a Jó és a Rossz harca itt is érvényesül, nem csak az egyes szereplők között, hanem a szereplőkön belül is. Azok a lovagkori erények, melyek Tolkiennak olyan sokat jelentettek, részben a filmben is jelen vannak, de kevésbé intenzíven, mint a könyvben: itt is fontos a hűség, önfeláldozás, lemondás, áldozatkészség, barátság, bajtársiasság, könyörület és irgalom, de a szereplők jelleménél nem igazán erre helyeződik a hangsúly a filmben. A rendező fontosabbnak látta azt a belső lelki küzdelmet és gyötrelmet ábrázolni, amelyet a Gyűrű terhe jelent a szereplők számára. Sokszor a nézőtéren feszülten figyelő közönség is átérzi a súlyos teher nyomasztó érzését, hála Peter Jackson zseniális kép- és hangjelenségeinek, melyekkel a Gyűrű hatalmát érzékelteti: a suttogó hangok, a felvillanó látomások és víziók, a zene megváltozása, a közeli felvételek a Gyűrűről és a szereplők arcáról. A film jellemábrázolásának viszont komoly hiányossága a Gyűrű Szövetségének a tagjai közti viszony mélyebb bemutatása: bár Boromir és Aragorn között érződik a feszültség, s a hobbitok szoros bajtársiassága, valamint Samu hűséges ragaszkodása Frodóhoz is érezhető, de fájóan hiányzik Legolas és Gimli barátsága, s mind a kilencüket összetartó erő részletesebb bemutatása. Sok szereplő ment jellemváltozatáson keresztül a könyvhöz képest. Frodó kevésbé bölcs, s sokkal rémültebb hobbit, ezzel is érzékeltetve a küldetés reménytelenségét. Gandalf jóval nyájasabb és szelídebb lett, kihagyták a filmből a hirtelen haragját, s csípős megjegyzéseit, s jóval naivabb is, mint a könyvben. Szarumán nem olyan nyájas beszédű, sokkal félelmetesebb varázsló, mint a regényben. Ráadásul nem jelenik meg az a motívum, hogy maga is vágyakozik a Gyűrű hatalmára; a filmben inkább Szauron engedelmes szolgája. Aragorn inkább egy titokzatos, szenvedélyes harcos, mint egy érett szellemű, bölcs vezető, Vándor jellemével ez még összeférhet, de kérdésessé teszi, miként lesz belőle Elessar király. Legolas jellemét be sem mutatták részletesebben, az emberben inkább csak úgy maradt meg, mint "a szőke tünde, aki ragyogóan bánik az íjjal, lágy, szinte nőies vonásai vannak, s légies mozgása, de csatákban brutális harcos". Gimli nem olyan lírai alkat, mint a könyvben, sokkal jobban hasonlít egy átlagos törpre, s komikus oldaláról mutatkozik be leginkább. Boromirnál már a kezdet kezdetén érezni lehetett, hogy a Gyűrűre vágyik, s viszonya Aragornnal jóval ellenségesebb volt egészen a haldoklási jelenetig. Bilbó jellemén sokkal intenzívebben érezhető a Gyűrű hatása, amely mély nyomot hagyott az öreg hobbit lelkében. Arwen jelleme nagyon jól kidolgozott, árnyaltabb, mint a könyvben és a függelékben (szükségessé is tette ezt szerepe megnövelése), s sok tekintetben telitalálat, de a harciasság nagyon nem illik hozzá. Ezt jobb lett volna, ha meghagyják Éowynnek a második részben. Trufa és Pippin figurájáról nem lehet igazán külön-külön beszélni, csak együtt a két elválaszthatatlan cimboráról. Ők a filmben igazi, vérbeli hobbitok: vidám, tiszta szívvel, könnyelműen, de bátran mutatkoznak meg, s tréfáikkal még a legnyomasztóbb, leghátborzongatóbb részeknél is tartják a lelket a Szövetség tagjaiban és a pattanásig feszült mozinézőkben. Galadriel úrnő inkább volt A szilmarilokból és A Gyűrű kereséséből (Befejezetlen Regék) ismert nemestünde királynő, aki annak idején Fëanorral tartott, dacolva a valák haragjával és Mandos átkával, s aki Morgoth legyőzetése után büszkeségből önkéntes száműzetésben maradt, örökösen sóvárogva a messzi Tenger után. Félelmetes és titokzatos úrnő, s nem A Gyűrűk Ura szomorkás, jóval kedvesebb Galadrielje. Jó lett volna, ha ez utóbbi arcát is bemutatta volna a film. Elrond, az emberekben csalódott, megkeseredett féltünde úr volt a filmben, kevésbé megfontolt és töprengő jellem. Isildur inkább negatív figura, hiába szállt szembe Szauronnal, igencsak önző módon viselkedett, s még annyira sem tudott ellenállni a Gyűrű hatalmának, mit Boromir. Nagyon jól játszott Sir Ian Holm (Bilbó), Sir Ian McKellen (Gandalf), Elijah Wood (Frodó), Sean Astin (Samu), Sean Bean (Boromir), de jók voltak a hobbitok is. Kicsit többet vártam volna Christopher Lee (Szarumán), Orlando Bloom (Legolas), John Rhys-Davies (Gimli), Cate Blanchet (Galadriel) játékától.
A hangulata a filmnek jóval sötétebb, borongósabb és félelmetesebb volt, mint a könyvnek (nem is igazán illett volna bele Bombadil Toma), a rémisztőbb jelenetek és a harcok brutalitása is valamivel nagyobb hangsúlyt kapott Tolkien szerény, szemérmetes és visszafogott leírásaival szemben. Középfölde mégis hasonló elevenséggel jelenik meg a vásznon, Új-Zéland gyönyörű tájai tökéletesen alkalmasnak bizonyultak a mitikus világ bemutatására. Nagy erénye a filmnek, hogy megőrizte a könyv archaikus, költőies nyelvezetét, ami nagyon jót tett az összképnek. Sok párbeszédet vettek át szó szerint, de a legtöbb más helyeken bukkan fel, igazodva a film dramaturgiájához. A különböző népek közül talán a hobbitok sikerültek a legjobban, de nem voltak rosszak a törpök sem. Az orkok elég rendhagyóan sikerültek, az uruk-hai orkok nagyon félelmetesek és brutális kinézetűek; az emberek pedig nagyon egyformán néznek ki: mindegyiknek ugyanolyan hosszú, kissé zsíros haja, bajsza és szakálla van. A tündék közül Arwen és Legolas egész jók lettek, de a többi tünde túl nőiesre sikeredett. A Fekete Lovasok egy kicsit butának és ügyetlenek tűntek néhány jelenetben, de sikerült megfelelőképpen érzékeltetni földöntúli jellegüket. Gollamból eddig nem sokat láttunk, de már kiderült, hogy teljesen elhagyták a hobbit-vonásait, helyette inkább a torzszülött-jellegét hangsúlyozták.
Most pedig tekintsük végig a jeleneteket! A prológus nagyon hatásos volt, a narrátor (Galadriel?) hangja csak fokozta ezt, Mordor látványa és a seregek vonulása lenyűgöző volt. Nem tetszett viszont az a rész, amikor Szauron tetőtől talpig abban a szerencsétlen páncélban harcolt, buzogánycsapásaitól fölrepültek az emberek a levegőbe, s ez igen komikusan hatott. Engem az Asterix és Obelix filmre emlékeztetett, mert a jelenet pont olyan volt, mint amikor a nagydarab Obelix a rómaiakkal viaskodik. Kicsit bővebben is elmagyarázhatták volna a Gyűrű bonyodalmakkal teli útját Bilbóhoz azok számára, akik nem olvasták a könyvet. A Megye az egyik legjobban sikerült része a filmnek, a rajongók nagy örömére Hobbitfalva pont olyan, mint a könyvben, Bilbó búcsúünnepsége és a párbeszédek is zseniálisan sikerültek. A Megye elhagyása igen gyors volt, a Fekete Lovas megjelenése nagyon jó, bár az túlzás volt, hogy az orrlyukából férgek hullottak ki. Gandalf Vasudvardban: a jelenet jó volt, bár a varázslópárbajt egy kicsit elnyújtották, rövidebb is lehetett volna, s elég komikus volt, amikor mindketten a földön fetrengtek. Vasudvard bányái az orkokkal nagyon félelmetesre sikerültek, s Gandalf fogsága és szabadulása igen ötletesen lett megoldva. Brí jóval barátságtalanabb hely volt, a fogadó tele rosszarcú emberekkel, ennek ellenére Vándor elég gyorsan elnyerte a bizalmukat. A Széltetős jelenet egész jó volt addig, amíg Aragorn el nem kezdte ütlegelni a lidérceket, s a végén fel nem gyújtotta őket. Ez eléggé elrontotta az egész jelenetet. A Lovasok egyébként is jóval ügyetlenebbek a filmben, ami egy eléggé sajnálatos dolog. Arwen felbukkanása, ahogy Aragorn torkához szorítja szablyája élét, nagyon nem volt oda illő, viszont gyönyörű volt az a jelenet, amikor a beteg Frodó megpillantotta a fényárban úszó Arwent. Az üldözés és a Gázlónál zajló jelenet is fantasztikus volt, nem volt annyira zavaró, hogy Arwen duzzasztotta meg a vizet. Völgyzugoly gyönyörű szép lett, az itteni jelenetek is egész ügyesen sikerültek, de fájóan hiányoztak a dalok és a regék, amelyek az egész filmből kimaradtak. Néhány vers belefért volna, legalább a Gyűrűk versét elmondhatták volna egyszer végig. Caradhrason meglepő volt Szarumán keze a háttérben, de végül is nem volt olyan rossz megoldás. A Gyűrű hatalma szempontjából furcsa volt az a jelenet, amikor Frodó "elhagyja" a Gyűrűt és Boromir aztán olyan könnyen megválik tőle. De lélekábrázolása zseniális, a jellemeket nagyon jól érzékelteti ez a rész. Mória kapujánál a Tó Őrzője nem lett olyan hatásos, mint a könyvben, ráadásul a tó nem is tűnt olyan mélynek, hogy az a fura polip-kinézetű lény beleférjen. Mória viszont nagyon jó lett minden szempontból, egyedül a pókszerűen közlekedő orkok voltak idétlenek. Gandalf "halála" és gyászolása gyönyörű szépre sikeredett, sokak szemébe csalt könnyeket a moziban. Lothlórien meglehetősen kurta lett, s az embernek többször is hiányérzete támadt. A megkísértési jelenet nem volt rossz, de a Tükör mást is mutathatott volna, mint félelmet és rettegést. Nagyon hiányzott az ajándékozási jelenet, Galadriel és Gimli "románca", a fájdalmas búcsú Lórientől, ehelyett úgy tűnt, a társaság már szívesen utazott tovább. Ez volt a film talán legrosszabbul sikerült része. Tol Brandir brutális harci jelenetei már nem voltak annyira magával ragadóak, de a társaság szétszakadása, Boromir bukása és megváltó haldoklása (ami talán picit túlságosan is hosszúra nyúlt - erre valószínűleg a két ember közti feszültség feloldása miatt volt szükség) nagyon jók lettek. Akárcsak Samu és Frodó távozása. A befejezés sem volt rossz, bár csak fél-katarzis élményt nyújtott (érezni lehetett rajta, hogy még nincs lezárva a történet), de már sok mindent előre vetített.
A mű hosszúsága miatt igen sok fontos részt vágtak ki utólag, amire nagy szükség lett volna, főleg azok miatt, akik nem olvasták a könyvet. Először is, mint már említettem, a prológus lehetett volna egy kicsit bővebb információ tartalmú. Aztán Gandalf még részletesebben is elmagyarázhatta volna Frodónak a Gyűrű hatalmának jellemzőit. Brí nagyon rövid lett, s Vándor túl hamar meggyőzi a társaságot, hogy a vezetőjük legyen. Buga csatlakozását (bár elég lényegtelen jelenet a történet szempontjából) ha bemutatták volna, érthetővé vált volna a fájdalmas búcsú tőle Móriánál. De ez még a legkevésbé fontos kimaradt jelenet. Nem derült ki a filmből, hogy Aragorn Völgyzugoly után Andúrilt hordja, mivel nem mutatták a kard összekovácsolását. Kérdéses, hogy erre majd a következő részek valamelyikében kerül-e sor, vagy egyszerűen csak kihagyták (ez esetben ez igencsak komoly hiányosság lenne) az összekovácsolást. A Gyűrű Szövetség tagjainak kilétéről is lehetett volna még néhány dolgot elmondani, hogy egyértelműbb legyen azok számára is, akik nem olvasták a könyvet, ki kicsoda valójában. Nagyon hiányzik Legolas és Gimli barátságának bemutatása és Lothlórienben a már említett jelenetek. Talán meg lehetett volna oldani, hogy ezek a részek úgy kerüljenek bele a filmbe, hogy ne legyen túlzottan hosszabb a jelenlegi állapotánál, esetleg egyes akciójeleneteket rövidebbre vághattak volna ennek érdekében.
A film zenéje jól sikerült, nagyon monumentális, mély páthosszal vegyítve, sokszor nyomasztó és félelmetes, máskor könnyed. Azonban több dalt is belerakhattak volna. Howard Shore mellett meg kell említenünk Enya betétdalait, amelyek mély líraiságukkal ugyancsak hozzájárultak a hangulat megteremtéséhez. Mind az Arwen és Aragorn szerelmi jelenetét aláfestő Aníron, mind a film legvégén felcsendülő May it be gyönyörűek lettek. Látványvilágára nem lehet panasz, a hangok és effektek is jók lettek. A film képi világán nagyon jól észrevehető azoknak a művészeknek a hatása, akik részt vettek a díszletek és a látványvilág kialakításában: a fakó színek, tompa vonások, az a ködös, misztikus homály és ódon hangulat egyértelműen Alan Lee festményeire emlékeztet; a Gonosz hatalmának szemléltetése, a fény-árnyék szembeállítása, az az erő és dinamizmus, amely John Howe képeinek sajátja, szintén tetten érhető. Ami a rendezést illeti, panaszra nem lehet ok: Peter Jackson rendkívül ügyesen oldotta meg a vászonra vitelt, s igen egyedi módon, sajátos szemléletével (amin érződik korábbi filmjeinek a hatása - főleg a horror műfaj) közelítette meg, s dolgozta át egyéni értelmezésében a történetet. Ez a Középfölde egy másik Középfölde, s mégis hasonló, mint a könyvbeli. Ezért is érdemes nem folyton a könyvvel összehasonlítgatni, hanem önálló alkotásként értékelni.
Volt egy-két apróbb hiba is a filmben: A havas hegygerincen egy felvételnél látszik, hogy nem hagynak maguk mögött lábnyomokat; amikor a két hatalmas kőszobor közt áthaladnak a csónakkal, hátulról nézve az egyik szobor a másik kezét tartja föl, s még lehetne sorolni. Ezekre azért jobban ügyelhettek volna!
Még a magyar fordításról és a szinkronról ejtenék néhány szót: a fordítás Réz Ádám és Göncz Árpád műfordításának felhasználásával készült ugyan, de sok helyen igencsak hibás volt. Egy orthanci jelenetben "harcos uruk-hai" helyett "uruk-hai elleni harcomban"-ról történik említés, Gandalf néha Szauronnak hívja Szarumánt, s ezekkel igencsak összezavarja a fordító azokat, akik először találkoznak a történettel. Csűrös Rozi helyett pedig Pipitér lett Samu kedvese, bár erről nem tudni, mennyire fordítási hiba. A szinkronhangok jó választásnak bizonyultak, s nagyon jók lettek a felvételek (bár a magyar nyelvű változatban nem igazán lehetett hallani, mit suttogott Gandalf a lepke fülébe Orthanc tornyán, míg az angol eredetiben ez érthető volt).

Összességében elmondhatjuk, hogy a film számos hibája és pontatlansága ellenére nagyon jól sikerült, rendkívül izgalmas és magával ragadó még azok számára is, akik ismerik a történetet (ezt személyesen is tanúsíthatom), s sokszor vált ki a nézőkből mély érzelmi reagálásokat. A film sajátos megközelítése és a történet megváltoztatott szálai, új jelenetei csak még jobban fokozzák a kíváncsiságot. Már tudni lehet, hogy a második részben jóval több változtatás lesz, s emiatt még a rajongók is feszülten várják a következő bemutatót.
A film legnagyobb érdeme talán mégis az, hogy rendkívül megnövelte az érdeklődést Tolkien művei iránt, s rengetegen vették ismét kézbe a könyveit. Sok új rajongóval is bővítette az eddig is igen széleskörű tábort. A film tehát sokak félelme ellenére nem háttérbe szorítja a könyvet, hanem ismét a figyelem középpontjába helyezi. S ennek biztosan még Tolkien is örült volna.

Szerző: Gandalf