"Nem lesz több hajnala az embernek"

A két torony

  Kígyónyelvű Gríma kételkedve hallgatta gazdája monológját. Fehér Szarumán hűvös, mégis lágy és kellemes hangján egy új világ megszületéséről szónokolt, miközben lassan, büsze léptekkel közeledtek az erkély felé. Gríma nem fogta még fel teljesen, miért érne véget az általa ismert világ, mi is vár valójában az emberiségre. Egyfolytában a szépséges rohani úrnő járt a fejében, gondolatai bűnös vágyak szövedékével fonódtak össze. Ám Szarumán nagyra törő tervei túlmutattak csatlósa személyes törekvésein, ő a világot akarta átformálni a maga képére. Kiértek a torony erkélyére, s Gríma letekintett Vasudvard nemrég még ligetekkel borított terére, melyről most fekete füst és gőz szállt fel. Odalent Uruk-harcosok ezrei várakoztak talpig páncélban, kezükben tépett zászlók és fegyverek, szemükben gyilkos vágy és halálos fenyegetés, s messze visszhangzott vérszomjas üvöltésük. Emberhúsra vágynak... Gríma döbbenten nézte a látóhatárt is eltakaró sereget. S ekkor megértette. Szeméből lassan, nagyon lassan egy könnycsepp gördült le sápadt arcán. Elkezdődött...

A fenti hangulati bevezetőt ráhangolódás céljából írtam filmkritikámhoz, ez az a rész, mely a legjobban megragadja A Gyűrűk Ura - A két torony atmoszféráját. Az a komor, hátborzongató szépség, melyet érzékeltetni hivatott, a film legelejétől a legvégéig végigvonul, bár nem egyenletesen, hanem kisebb-nagyobb hullámvölgyekkel és emelkedőkkel. Nem csak az fog meglepődni, aki a könyv hangulatát várja vissza tőle, hanem az is, aki az első részhez hasonlóra számított. Ez a film néha olyan, mintha nem is lenne köze e kettőhöz: önálló, komor, súlyos tömb, mely kiemelkedik a többi, díszesen faragott elem közül. Már az előzetesek is epikus hangnemet, erőtől duzzadó pátoszt ígértek, de még ezek sem tudtak felkészíteni rá, mire is számítsunk.

A film legeleje nem időzik el az előzményeknél, nem ügyel azokra, akik nem ismerik a történetet, hanem egyből belevág az új események elmesélésébe. Hófödte hegycsúcsok fölött száll el a kamera, ismerős zenei motívumokat és a föld mélyéről előtörő, de tompa hangokat hallunk... És már ott is állunk Khazad-dûm Hídján, a Homályból kibontakozik a balrog és Gandalf. A látványos nyitójelenet egy perc lélegzetvételnyi időt sem hagy a nézőknek, innentől kezdve megindul a sodrás, s még akkor sem térünk magunkhoz, mikor már Frodót és Samut látjuk. Különös és meglepő indítás, már ebből sejteni lehetett, hogy ez a film eltér majd a megszokottól. S itt már érződik egy lényeges különbség az első filmhez képest: egyik helyszín sem saját varázsával hat ránk, sokkal inkább az ott zajló cselekmények sodrása lesz a meghatározó hangulati elem. Ezúttal is festményekre illő, lenyűgöző tájakat láthatunk, melyek azonban ezúttal csak háttérül szolgálnak a készülődő háborúhoz, egyiket sem mutatja be, mint az első filmnél. A kiválasztott helyszínek sokkal inkább szépségük és atmoszférájuk, mint a tolkieni földrajzi viszonyokhoz való hűség alapján lettek válogatva. Kevesebb helyszínt barangolunk be, hisz ebben a részben az utazás motívuma nem központi jellegű. Emyn Muil sziklás, kietlen vidéke nagyon jól visszaadja a tolkieni hangulatot. Rohan pusztái azonban már eléggé eltérnek a könyvben leírtaktól: sziklás, dombos vidék, melyen alig nő fű. Egy lepusztult, haldokló királyság képét vetíti elénk a zöldellő mezők helyett. Holtláp igen eltalált táj lett, bár gyertyák helyett kis máglyák égnek a halottak felett, a földöntúli borzadályt csak fokozza a víz alatti jelenet, mely képi világában az első filmre emlékeztet. Fangorn erdő talán kicsit élettelenre sikerült, hiányzott belőle a természet eleven lüktetése, az éber figyelem érzése, inkább félelmetes és fenyegető, mint az Öregerdő a könyvben. Edoras gyönyörűen néz ki, lenyűgöző látvány messziről, de mikor a szereplők odaérnek, nagyon picikének tűnik, nem kelti bennünk a főváros érzését, s az Aranycsarnok tetejéről hiányzik az arany. Belülről is sötét, szűk Théoden csarnoka, nem érezzük királyi udvarnak. Az első rész monumentális helyszínei után ez egy kissé zavaró lehet. A Fekete Kapu ismét a könyv hangulatát idézi elénk, mind méreteivel, mind kinézetével hirdeti Mordor gőgös hatalmát. Barad-dûr tornyát most alaposabban megmutatják, ami nem feltétlenül jó, mert az első filmben pont azért tűnt hatalmasnak és irtózatosnak, mert nem láthattuk egyszerre az egészet. Így egy kissé csökkent a hatása, s a tetején lévő Szem is kissé furán hatott. Helm Szurdokának látványa lenyűgöző lett, s monumentálisabb, erőteljesebb kinézete van, mint a könyvben. Kürtvár jóval nagyobb és védettebb hely, mint Edoras, ezért is érthetetlen az utóbbi apró mérete. Völgyzugoly ebben a filmben egy kissé más arcát mutatja: végig sötét, éjjeli jelenetek játszódnak itt, s érezni a fenyegetettséget még itt is. Ithilia szép és érdekes táj lett, van benne valami különös, valami szokatlan, s pont ezért bizonyul tökéletes választásnak, én a könyv olvasása közben valami hasonlót képzeltem el. A Tiltott Tó és a gondoriak rejtekhelye a vízeséssel gyönyörű, mégis valahogy rideg szépségűnek tűnik, bár lehet, hogy lakói miatt érződik így. Osgiliath szintén elég különös hely lett, bár épületei romosak, meglehetősen jól tartja magát az állandó ostromok ellenére. A méreteit tekintve inkább magasságában lehetett monumentális fénykora idején, mint kiterjedésében.

Talán a legnehezebb feladat egy három részes történetből a középső részt megfilmesíteni. Nincs igazán eleje és nincs vége, mivel hagyományos értelemben nem tekinthető trilógiának, önállóan nem állja meg a helyét, csak a két másik résszel, vagy a könyv ismeretében. Dramaturgiai szempontokból is ezt a részt a legproblematikusabb vászonra vinni. A könyvben két kisebb könyvre van osztva, mely külön-külön tárgyalja az eseményeket. A filmben a cselekményszál három fő részre szakad, s néha felbukkan egy-egy rövidebb mellékszál, mely utóbb csatlakozik a három valamelyikéhez. Aragorn, Legolas és Gimli kapják a legnagyobb hangsúlyt, kissé háttérbe szorítva Frodót, Samut, s a hozzájuk csatlakozó Gollam-ot, a Pippin-Trufa-Szilszakáll hármas meg teljesen megbújik az előző kettő mögött. Ez komoly eltérés a könyvhöz képest, ahol nagyjából egyenlő fontosságúak ezek a szállak, s mindez azt eredményezi, hogy az utazás mellet a küldetés motívuma is mellékessé válik. Nem a Gyűrű megsemmisítése kerül középpontba, hanem a Rohan királyságát fenyegető veszély, s Szarumán is még nagyobb veszélyforrásnak tűnik, mint Szauron, aki csak készülődik Gondor ostromára. Ez a hangsúly-eltolódás nem tett igazán jót a történetnek. Ugyanakkor filmes szempontból talán könnyebb volt így megcsinálni. A kaland helyett ezért az akció lett az izgalom fő forrása. Ezzel a dramaturgiai változtatással egyes lények szerepe is megváltozott. Középfölde sorsára erősen kihatott az entek beavatkozása Szarumán terveibe, s a könyvben még huornok (azok az entek, akik már majdnem teljesen fák, vagy azok a fák, amik már majdnem entek) is részt vettek Kürtvár ostrománál. Ezzel szemben a filmben tündék érkeznek a rohírok segítségére, pedig ők játszottak az eredeti koncepció szerint a legkisebb szerepet a Gyűrűháborúban. Önmagában ez a változtatás nem lenne baj, ha meg is indokolnák, s felépítenék alaposabban az új filmes koncepciót hozzá. Ám ez nem történik meg, reális indoka nincsen annak, hogy miért kellett háttérbe szorítani a könyvhöz képest az enteket. Tolkien műveiben fontos a különböző kultúrák bemutatása, könyveiben a térkép nem pusztán eszköz, vagy háttér, hanem a bemutatásra kerülő kultúra része. Az első film nézése közben is hasonló funkciót töltött be, de a második filmben nagyon kevés új dolog lett bemutatva: legalaposabban a rohírok civilizációja, s jóval felületesebben a gondoriak (akik majd a harmadik filmben kerülnek középpontba) és az entek világa, valamint rövidke időre belepillanthattunk a keletlakók és a haradiak harci készülődésébe. Azonban nem időz túl sokat ezeknek a felvonultatásával, a világba való bevezetést Peter Jackson valószínűleg az első filmre szánta. A feszültség a film elejétől kezdve csak fokozódik, nincs megállás, s feloldás is csak alig.

A legjobban sikerült jelenetek főleg a Frodó-Samu-Gollam hármashoz köthetőek, Gollam és Szméagol küzdelméhez, és Helm Szurdokához. Nagyon szép lett Arwen víziója Aragorn haláláról, a szél sodorta rohani zászló, s még számos hasonló apró képsor, melyek nem központi jelentőségűek, mégis kiemelkednek a jelenetekből. Jó ötletnek bizonyult Théodred halálának motívuma, melynek Théoden, Éomer, Éowyn és Gríma jellemének bemutatása, s az alaphangulat megadása volt a célja, s ezt remekül meg is oldotta. Az Éowyn és Gríma között zajló dialógusok ezért zseniálisak lettek. Ugyanakkor eléggé értelmetlen lett Aragorn lezuhanása és "halálközeli élménye", mely nem adott hozzá semmit a karakter jellemének árnyaltságához, de a történetet sem vitte előre, pusztán feszültségfokozó funkciót töltött be. Az orkok vitájából nem derült ki, hogy Szauron orkjai is részt vettek volna a hobbitok elfogásában, meglehet, szándékosan Szarumán tölti be a főgonosz szerepét, mint Mordor akaratának végrehajtója. Az Arwen és Elrond közötti jelenetek nem oldják föl a feszültséget, ellenkezőleg, újabb konfliktus bontakozik ki belőlük: egy apa-lánya ellentét, mely új száll, a könyvben nem ismert. Elrond csak erősíti mindazt, amit Théoden is képvisel: a teljes reménytelenséget, kilátástalanságot. Arwen pedig immár Éowyn alakjával együtt fontos része lett Aragorn gondolatainak. A fangorni részek gyakorlatilag a háború előtti bizonytalanságot mutatják be, az entek vonakodását és a két hobbit háborús propagandáját. (Hová lett Tolkien pacifizmusa?) A Fekete Kapu előtti epizód is remek lett, bár aki nem olvasta a könyvet, vagy nem látta a Bővített Változatát az első filmnek, a tünde-köpenyek rejtélyével nemigen tudott mit kezdeni, s ez sajnos igaz a lembas esetében is. Ilyenkor inkább a Bővített Változat folytatásának tekinthető a film, mint az első rész moziváltozatának. Helm Szurdokában néhány apró bakit és irreálisnak tűnő részletet kivéve mindent a profizmus jellemez. Kürtvár ostroma lett a film tetőpontja, s egyben a központi motívuma is, minden más esemény e köré szerveződik. A csata befejezése kissé össze lett csapva, s hihetetlen, hogy Éomer, akit korábban száműztek, nagyobb sereggel rendelkezik, mint a Kürtvárat védő király. Olyan érzése támad az embernek, mintha valamiről lemaradt volna, mikor bejelentik, hogy győztek. Ez a cselekményszál igen gyorsan és hirtelen lett lezárva, akárcsak a Tufa-Pippin száll Vasudvard ostrománál. A Tiltott Tó jelenetei nagyjából a könyvvel párhuzamosan haladtak (igen hitelesen, s remekül megvalósítva), egészen odáig, hogy Faramir kijelenti: "A Gyűrű Gondorba megy." Innentől kezdve nem csak a könyvtől, hanem a film eddigi logikájától is elszakad a cselekmény: A végig vonakodó Faramir Osgiliathban azután engedi el Frodóékat, hogy a csata kellős közepén magára hagyott Gyűrűhordozó majdnem odaadja a szárnyas lidércnek a Gyűrűt, s Samu elmondja az adott szituációban kissé furán ható monológját. Gyakorlatilag semmi sem indokolja a két hobbit elengedését és sorsuk Gollamra bízását, bár lehet, hogy ezt csak utólag kivágott jelenetek miatt érezzük így. Talán a film Bővített Változatában ez a probléma megoldódik. A három össze csak alig függő, párhuzamosan futó cselekményszálat Samu nagymonológja fűzi egybe a film végén, melynek szerepe egyben a film lezárása is, ami utána történik (Gollam ötlete A Banyapókról) már csak a pont a mondat végén. Igazi katarzis nincs, fél-katarzis sem igazán, Mordor borongós képe az utolsó, amit látunk a vásznon, kétségek között és bizonytalanságban hagyva a nézőket. Ezek az utolsó képek vihar előtti csendet sejtetnek.

A szereplők ismét komoly változásokon mentek keresztül a könyvhöz képest. Frodó egyre inkább gyengül, kétségbeesik, egyre tanácstalanabb, s a Gyűrű fokozatosan a hatalmába keríti, minél közelebb jutnak Mordorhoz, vagy a gyűrűlidércekhez. A könyvbeli énje tovább kitartott, akaratereje keményebbnek bizonyult, s az első filmben is határozottabbnak és elszántabbnak tűnt. Tudja, hogy nem térhet le az útjáról, mégis fél szembenézni sorsával. Ugyanakkor Gollam is fölébreszt benne olyan érzéseket, melyek korábban nem jellemezték. Az első filmben nem értette, Bilbó miért érzett könyörületet Gollam iránt, miért nem ölte meg. Most szembesült vele, s maga is szánakozva nézett e nyomorult lényre. Már csak azért is, mert önmagát látta benne. Tudta, hogy ha a Gyűrű hatalma alá vonja, ő reá is ez a sors vár. Gollam és Frodó sorsa örökre összefonódott, s ezzel mindketten tudatában voltak. Gollam zseniális lett, számítógéppel készült szereplőtől még nem láttunk ennyire hiteles alakítást. A Szméagol és Gollam közötti szakadék a könyvhöz képest szélesebb lett, a filmben erősen kettéválik a két személyiség, vitatkozásuk szívbemarkoló lett. Nem derült ki azonban semmi Gollam múltjáról, akik nem olvasták a könyvet, még mindig nem ismerik tragikus történetét, s talán ezért nem is érzik át a súlyát mindennek. Néha komikus megnyilvánulásai is vannak, Szméagol olyan, mint egy kölyökkutya, aki mindent megtesz, hogy gazdája kedvére tegyen, s felébred benne a jóindulat, mikor látja Frodó jóságát. Samu már nem tudja megérteni őt, a legszívesebben örökre megszabadulna tőle. Ő nem érti még a Gyűrű terhét, melyet Frodónak és Gollamnak viselnie kell, nem érti meg, miért viselkedik olyan furcsán a gazdája. Ennek ellenére Samu az, aki benne tartja a lelket Frodóban, aki mindig erőt ad neki, aki támogatja, s aki végig hűséges marad hozzá, akárcsak a könyvben. Helyén van a szíve, s ez nem csak Frodóban, de a mozi közönségében is életben tartja a reményt. Komikus vonásait az első filmből megőrizte, ő ment át a legkevesebb változtatáson. Aragorn elbizonytalanodott, kiderült, hogy féltésből elküldte Arwent, s a királyi trón megszerzése ügyében sem mutatkozott túl határozottnak. Éowyn iránta érzett fellángolása is mintha zavarba hozná. Úgy tűnik, még nehezen találja a helyét a világban, igaz, még nem jött el az ő ideje. A rohaniak tétovázását látva azonban mégis kezébe veszi az irányítást, érzi, hogy most ő az egyetlen, aki képes összefogni az embereket és a tündéket. Színészi játéka gyengébbnek minősült az előző filmhez képest is. Legolas maradt a régi, néha azonban egy-egy cinikus, szarkasztikus megjegyzést tesz, ami határozottan jót tesz a figurájának, akár gyakrabban is tehetné. Aragornnal való vitája új arcát mutatja meg, kissé szenvedélyes idealistának tűnik, aki elborzad az emberek hozzáállásától. Ugyanakkor megmutatkozik a szorosabb barátság is kettőjük között, amint ezt a nyaklánc megőrzése is érzékelteti. Gimli komikus figura lett, óriási átalakuláson ment át az első filmhez képest, szinte csak a közönség megnevettetése a feladata. Sajnálatosan egysíkú lett így, fájóan hiányzik belőle jellemének összetettsége, s lírai alkatától igen messze állt az a hatalmas böfögés az asztalnál. Feszültségoldó szerepe miatt azonban szükséges volt néha a humora, de nem kellett volna kizárólagos jellemzőjévé tenni. Trufa és Pippin megkomolyodtak, valószínűleg a fogságuk hatására humorérzékük háttérbe szorult, s a történetben betöltött szerepük is indokolja a jellemváltozást. Felnőnek feladatukhoz, s háborúra próbálják rávenni az enteket, mert már átlátják a Középföldén zajló eseményeket. Szerepük mégis nagyon kicsi, alig cselekednek valamit. Szilszakáll nagyon jó lett, tőle is remek színészi játékot kaphattunk, noha meg sem közelíti Gollamot. Az ő erős egyénisége leginkább mozdulatain, lassú, komótos beszédstílusán, sajátos mondatain és gondolatain át hat. Összetettebb arcjátékot azonban egy fától ne várjunk! Éowyn érettebb, nőiesebb, mint a könyvben, megvan benne a rohírok szenvedélye és tüzessége, ugyanakkor a rideg méltóság is. Érezni, ahogy egymásnak feszülnek benne az érzelmek, melyek egyre inkább a hatalmukba kerítik, s növekszik benne a fájdalom. Gríma megbabonázó szavai elindítják azon az úton, mely később majdnem végzetébe sodorja. Remek a színészi játéka, meggyőző és hiteles minden szempontból. Gríma remekül eltalált, visszataszító, undorító féreg, bár van egy-két pillanata, amikor talán még szánalmat is érezhetünk iránta, ettől lesz alakítása hátborzongatóan lenyűgöző. A film kihangsúlyozza személyes motivációit, alantas gondolatait és érzelmeit, a fenti hangulatébresztő jelenetben idézett könnycsepp sokféleképpen értelmezhető, megosztva ezzel a rajongók véleményét. Théoden első megjelenése meglepő volt és megdöbbentő, akarat nélküli, fél lábbal a sírban lévő vénember volt, aki teljesen legyöngült Kígyónyelvű szavaitól és Sarumán mágiájától. Megfiatalodása után is megmaradtak kétségei, reménytelensége, melyet fokozott a fia halála. Remek színészi játékot nyújtott, s jellemfejlődése is hiteles. Gandalf a halál tornácáról tért vissza Középföldére. Megváltozott. Nem csak külsejében és öltözékében, hanem játékában is. Régi énjére csak egyetlen huncut kacsintása emlékeztetett Meduseld kapujában. Határozott, eltökélt és magabiztos lett, naivitása eltűnt, vezető személyiséggé vált, bár szerepe a könyvhöz képest csekély lett a filmben. Éomer is alig szerepelt, amennyit azonban megismertünk belőle, egész bíztató. Hevesebb és vadabb, mint a könyvben, kissé talán robbanékony természetű lett, de megőrizte pozitív vonásait. Színészi alakításáról még korai lenne véleményt mondani. Szarumán ugyanolyan remek, mint az előző részben. Érdekes, hogy még mindig nem derült ki, hogy a Gyűrűre vágyik, s nem pusztán Szauron "meghosszabbított keze". Nem tudni, ez mennyire szándékos, vagy mennyire a kivágott jelenetek miatt van. Faramir igen negatív lett a könyvhöz képest, a rajongóknál komoly felháborodást idézve elő ezzel. Töprengő, óvatos alkata megmaradt a könyvből, de mindez érzéketlenséggel és határozatlansággal párosult, ami eléggé rossz hatással volt cselekedeteire. Nem tudni, milyen motivációi vannak, gondolatai végig rejtve maradnak előlünk, érthetetlen, miért nem hatja meg Frodó könyörgése, ha aztán Samu monológja megindítja a szívét. Mintha, akárcsak Aragorn, ő sem tudná, mit akar. Színészi játéka nem volt rossz, bár szerepe még nem hagyta igazán kibontakozni. Remélem, hogy a bővített változat és a harmadik film majd megváltoztatja a róla kialakult képünket is. Talán Éowyn szerelme segít neki rátalálni önmagára. Arwen egyre inkább emberként viselkedik, mint fél-tündeként, a könyvben nem szereplő jellemvonásokkal ruházták őt fel. Türelmetlen, makacs leányzó lett, aki most már az érzelmei után megy. Színészi játéka ugyancsak hagy maga után némi kivetni valót. Elrond borúlátó és keserű lett, lányát féltő apa, alakítása azonban egész jó lett. A rohani nép megjelenítése Morwen-en és gyermekein, valamint a többi falusi emberen keresztül remek ötlet volt, a háború borzalmai így jóval közvetlenebbek és őszintébbek, mert rajtuk keresztül érezzük át.

A film látványvilága hasonló, mint az előző részben. Festményszerű a megjelenítés, ami nem véletlen: az egyes díszletekben és háttérelemekben Alan Lee és John Howe képeit ismerhetjük fel. Néha majdnem giccsbe hajló, máskor pedig fakó és groteszk az ábrázolásmód, ezzel is bemutatva Tolkien világának ellenpólusait. Talán szerencsésebb lett volna, ha jobban elszakadnak a két festő műveitől, hogy egyedibb hangulata legyen a filmek.

A filmzene gyönyörű lett, Howard Shore ismét zseniálisat alkotott. A már megszokott kelta-motívumok mellett ezúttal germán elemek is felbukkannak benne. Az első rész zenéjének dallamai csak ritkán fordulnak elő benne, inkább az új témák ismétlődnek. A két torony zenéje valamivel emelkedettebb és keserűbb, tele szomorúsággal és szépséggel, több benne a büszkeség és a fenyegetettség érzése, mint az előző filmzenénél. Egyetlen hátránya van csupán: akárcsak a történet, a zene is többfelé lett tagolva, ezért az is előfordulhat, hogy egy-egy számon belül gyors váltás van. Így kissé nehezebb csak a zene alapján követni az eseményeket. A dalok csodálatosan szépek, a szövegük és a fordításaik is nagyon jók lettek. A film betétdala - Gollum's Song, Emiliana Torrini előadásában - tökéletesen illik a záró képsorokhoz, s bár kissé elüt a megszokott hangulattól, mégis a befejezésnél telitalálatnak bizonyul.

A magyar fordításban ismét voltak hibák, remélhetőleg ezek majd a DVD és videó-változaton már javítva lesznek. Ami viszont néhol nagyon zavaró volt, az a nyelvezet. Régieskedő stílusban próbálnak meg társalogni a szereplők, mely erősen elüt az eddig megszokott stílustól, ráadásul helyenként erőltetettnek is tűnik. Tolkien csodás nyelvezete (a magyar fordításában is a könyvnek) nem a régieskedő alakok miatt emelkedett, hanem a sajátos szóképei teszik azzá. Furcsa volt, hogy a verseket újrafordították, s nem a könyvből vették át őket. A szinkron amúgy nagyon jó lett, az új szereplők hangja is kitűnő választásnak tűnt, a hangmérnökök ismét nagyszerű munkát végeztek.

Izgalmas, érdekes és magával ragadó film lett A két torony, mely egy percig sem hagyja unatkozni a nézőt, ugyanakkor a varázsa számomra csekélyebbnek tűnt, mint az első film varázsa volt. Ez persze a filmkritikám legszubjektívebb része, más emberek pont fordítva vélekednek erről. Mindenesetre biztos, hogy A Király visszatér után másképp fogjuk majd megítélni ezt a filmet a teljes trilógia ismeretében.

  Recsegés, ropogás, száraz zörej ütötte meg Szarumán fülét. Odakintről különös és fenyegető hangokat hozott a szél. A levegő is mintha feszültséggel telítődne. Óvatosan elindult az erkélye felé, amikor az orkok rémült hörgése ütötte meg a fülét. Amikor kilépett az erkélyre, s lenézett, érezte, ahogy lassan elsápad. Odalent a fák pásztorai éppen ledöntötték Vasudvard védőgyűrűként szolgáló falát, s hatalmas kősziklát hajítottak a torony felé. Az orkok és egyéb csatlósok hiába lövöldöztek rájuk nyilakat, azok hatástalannak bizonyultak, csak növelték az entek haragját. Egy-egy hatalmas láb taposta bele a legyőzhetetlennek hitt uruk-harcosokat a földbe. A bányák melletti állványokat, tornyokat, gépezeteket egyetlen suhintással a mélybe taszították. Szarumán kétségbeesetten kapott a korláthoz, arcán még mindig döbbenet, s azon járt az esze, miféle praktikával vághatna vissza, milyen varázslat állíthatná meg az erdő haragját. Ekkor hangos robajjal átszakadt a gát. Néhány ent addig ügyeskedett, amíg a víz ellepte Vasudvardot, kimosva annak minden szennyét és mocskát. Szarumán ekkor jött rá, hogy elkésett, most már minden hiába. Bevégeztetett...


Szerző: Gandalf