Vén Tom szép nyáridőn járta a réteket,
szedett ott gólyahírt, árnyékot kergetett,
megcsípte egynehány sebes dongó farát,
míg a vízparton ült, néha órákon át.

Lecsüngött a sebes víz mélyére nagy szakálla,
Gyöngyszem, a Folyó-asszony szép lánya arra járva
megráncigálta, s ő a víz mélyére omlott,
ott bugyborgott a sás közt, s nyelte a nyálka-kortyot.

"Hej, vén tom Bombadil! Hát te meg merre mégy ott?"
kacagta Gyöngyszem őt. "Fújod a buborékot,
sürgő sügért ijesztgetsz, vízipatkány riad!
S a vízbe folytanád szép kalaptolladat?"

"Te kedves szép leány, jaj, hozd vissza a tollat!"
prüszkölt Tom Bombadil. "Hogy épp beléd botoljak!
Menj, szállj a mélybe le, fűzgyökerek tövében
szunnyadj a víz alatt, én drága víziszépem!"

Anyja háza felé elúszott nagy sietve
az ifjú Gyöngyszem, ám Bombadil nem követte;
a napfényben kiült a fűzgyökér-bogokra,
a csapzott tollat és csizmáját szárogatta.

A Fűzi-vén felébredt, menten dalra fakadt,
s álomba énekelte Tomot a lomb alatt;
egy hasadékba - nyekk! - becsípte őt, és attól
a csapdába szorult vén Tom, csizma, kalap s toll.

"Hé, hó, Tom Bombadil! Ez csúf dolog bizony,
kukucskálsz fámba le, kilesni, hogy iszom
házam mélyén alant... - Hogy csiklandoz a toll!
S nyári zápor gyanánt végleg eláztatol!"

"Bocsáss el" nyögte Tom, "te Fűzi-vén, eresszel!
Épp elég a bajom sok bogos gyökereddel,
nem párnák, higgyed el! Menj hát s igyál tovább,
s szunnyadj el, mint a Víz Lánya, ki mélyre szállt!"

El is engedte őt a Fűzi Vén e szókra,
fa-házát fa retesszel bezárta nyikorogva,
ott dohogva a fában. A fűzes völgy felől
Tom az Ágas folyó mentén ment egyre föl.
Erdőszélen leült szusszanni, és fülelte,
hogy cserreg, csivitel pinty, csíz, rigó felette.
Csapongott körülötte tarka lepkecsapat,
amígnem szürke felhők fedték el a napot.

Tom sietett tova. A zápor ám elérte,
paskolt tág köröket a futó víz színére,
szél támadt, hullt a hűs csepp a lomblomb közül le, végre
Tom egy üregbe bújt, hogy leljen menedékre.

Ám jött a Borz elő, vaksi szem, hószín homlok,
mert ott volt a tanyájuk, mely most majdnem beomlott,
Borz, Borzné, sok gyerek. Megragadták kabátját,
s a mély alagúton a föld alá cibálták.

S a földmélyi tanyán Borzék így zsörtölődtek:
"Hó, vén Tom Bombadil, a kapunkat betörted!
Hát ezt hogy képzeled? Most elkaptuk kabátod,
utad a föld színére többé meg nem találod!"

"Hej, Borz komám, s ti mind! Ez így már mégsem járja!
Tüstént vezessetek vissza a napvilágra
hátsó kijáraton, a vadrózsa tövében,
földes mancsot, pofát töröljetek le szépen,
s szunnyadjatok tovább a vackotokra bújva;
mint Gyöngyszem, Fűzi-vén, aludjatok el újra!"

Borzék így szóltak erre szelíden: "Ó, bocsánat!"
és szépen megmutatták, hol a hátsó kijárat
a tüskés kert felé, morogva visszabújtak,
s földdel ajtót, kaput rendre eltorlaszoltak.

Nem esett már; az ég alkonyra kiderült,
ment, ment hazafelé Tom Bombadil s fütyült,
ajtót nyitott, bement, egy ablakát kitárta,
konyhalámpa körül lepkék keltek vad táncra;
kinézve látta Tom, hogy gyúl sok pisla csillag,
s a karcsú hold korán napnyugat fele ballag.

Leszállt az éj a Dombra. Tom gyertyát gyújtva itt lenn
felnyikorgott a lépcsőn, keze már a kilincsen...
"Hej, vén Tom Bombadil! Itt állok! Ugye reszketsz?
Ajtód mögött vagyok, elkaplak, s nem eresztlek!
Én, a Sírdomb-lakó, tudod, a hegytetőről,
hol a tanyám körül nagy kövek állnak őrül.
Érted jöttem, gyerünk, a föld alá leviszlek,
ott lesz vén Bombadil bús, sápadt, vézna, nyiszlett!"

"Kotródj innen hamar, többé ne lássalak,
ízzó szemű, sötét kacajú rémalak!
Menj sírdombodba vissza, pihentesd csontfejed
kő párnádon, miként Fűzi-vén tette, meg
Gyöngyszem, szép vízi lány, s a Borznép az üregben!
Vár sírba zárt arany, felejtett bú fogad fenn!"

Suhant Sírdomb-lakó az ablakon ki nyomban,
kerten át, falon át, mint az árnyék a lombban,
süvöltve föl a hegyre, a nagy kövek körébe,
megcsörrent csontja mind bús lakhelyére érve.

Tom Bombadilt pedig már ott várta a párna;
nem volt oly édes akkor Fűzi-vén s Gyöngyszem álma,
Borznép, Sírdomb-lakó úgy sose szunnyadott,
mint ő - akár a bunda! Fújtatva hortyogott.

Ébredt friss hajnalon, fütyült, mint a rigó,
dalolt:"Tallárirom, halihé, halihó!"
Vette vén kalpagát, csizmát, kabátot, tollat,
és ablakot nyitott, hol a napfény behatolhat.

Bölcs vén Tom Bombadil oly óvást vándorolt -
kabátja hupikék, csizmája sárga volt -,
nem kapta senki rajt, ha a dombok közt, a zöldben,
ha Ágas folyó mentén, vagy erdőn járt a völgyben,
vagy épp a Liliom-tavacskán csónakázott.
S egy nap elkapta Tom a szép Folyó-leányt ott,
ki zöld köntösben, bontott hajjal a sás megett
madárkáknak dalolt vén vízi-éneket.

Tom megragadta őt! Futott szét vízipatkány,
nád zizzent, szállt a kócsag, és sírt a megriadt lány.
Rikkantott Bombadil: "Szép Gyöngyszem, jer, vigasztalj,
ím vár az otthonom! Már terítve az asztal,
lépes méz, tejszín és vaj meg fehér kenyér,
és az ablak körül a rózsa körbe ér.
Jöjj hát a Domb alá! Anyáddal ne törődj,
a tómélyi hinár közt sosem lelsz szeretőt!"

Hej, vén Tom Bombadil tartott nagy lakodalmat,
gólyahír-koszorúval díszlett a toll, a kalpag;
az ara zöld-ezüstben, nefelejts a haján,
meg liliom. A vén Tom dalolt, mint csalogány,
úgy döngött, mint a poszméh, hegedűszóra járta,
kezét vetve a lány szép karcsú derekára.

A ház benn csupa fény volt, és fehér a vetett ágy,
a nászéjen a házuk táját meglátogatták
szép táncot lejtve Borzék, s az ablakon zörögve,
míg szunnyadt benn a pár, a Fűzi-vén szökött be;
sírt nádas partokon Folyó-asszony, szegény,
és a Sírdomb-lakó bőgött bús rejtekén.