Tolkien és a fantasy irodalom

J. R. R. Tolkien életművének számtalan értelmezését, megközelítését ismerjük, de sokan és sokszor átsiklanak az egyik legfontosabb szempont felett: minden mesének (mert Tolkien saját bevallása és nálamnál okosabb emberek egyetértése szerint is a Gyűrűk Ura, ill. a többi mű mese, ami fogalom magyarázatát mindjárt részletesebben is kifejtem) célja van, mégpedig a tanítás. És bár ezt is sokan és sokféleképpen értelmezték, van egy olyan aspektusa ennek a fajta irodalomnak – a fantasynek -, me-lyet nem és nem hajlandóak észrevenni még azok sem, akik amúgy rajonganak érte.
Minden mese, anekdota, stb. azért született, hogy tanulságul szolgáljon bizonyos helyzetek-ben, bizonyos embereknek. Ez így persze nem teljesen igaz, mert a mesének egy speciálisabb változa-tával állunk szemben: a tündérmese, ill. a tündérmesék, melyekből Tolkien (is) merített abból a célból jöttek létre (elsöprő többségben), hogy az adott mitológiát igaznak elfogadó embereknek tanulságul szolgáljon elődeik szerencséje, esetleg balszerencséje, mikor e mitológiával kapcsolatba kerültek (gondolok itt a tündérek vs. emberek harcára, például a leprachaun-sztorikra, amelyekből az ember általában vesztesen került ki). Ebből a szempontból nézve az előbbi állítás feltétel nélkül igazzá válik.
„A Gyűrűk Ura tündérmese. Mégpedig – legalábbis terjedelmét tekintve – alighanem minden idők legnagyobb tündérmeséje.” – írja Göncz Árpád. És nem csak a legnagyobb, de az (egyik) leg-rendhagyóbb is. Mert sok különbség van, először is a kor és a megcélzott közönség. A kor kérdése azt hiszem egyértelmű: a huszadik század értelemszerűen másfajta hátteret ad a szerzőknek, mint mondjuk a sötétnek nevezett középkor. Ez nem lehet vita tárgya, de érdemes belegondolni, hogy ha „mindösz-sze” Tolkienra koncentrálunk, akkor is egy olyan embert ismerünk meg, aki szerelmese a középkor-nak. Ez a kettősség végigvonul a művein is, és mint látni fogjuk, az ő hatására a fantasy irodalom leg-többjén is. A megcélzott közönség pedig a huszadik század olvasója, aki – sajnos – már nem olyan nyitott a mesékre, mint elődje volt anno a középkorban.
Tolkien, mint a középkor és a mesék szerelmese, a XX. században írt egy tündérmesét. Ez önmagában nem lenne kirívó, mert hát kit érdekel? De! Egy olyan tündérmesét írt, amely – ha a száraz tényeket nézzük – kapcsán hatalmas üzletág fejlődött ki és egy új irodalmi stílus alakult ki. És ez már mindenki érdeklődésére számíthat. De ha a Tolkien-jelenség hátterét, kialakulásának okait akarjuk megvizsgálni, több falba is beleütközünk.
Megteremteni egy világot, annak kultúráját, történelmét, nyelveit, népeit, legendáit és mesé-it… Nem tűnhet lehetetlennek, ha a fizikai részét tekintjük: rengeteg munka és idő kell hozzá, de ige-nis meg lehet csinálni. Nemcsak ötven év, de öt hónap alatt is. Mégis mi az, ami Tolkient és az ő nyomdokaiba lépő szerzőket megkülönbözteti egymástól?
A fantasy irodalom a Gyűrűk Urával indult. Ennek hatására kezdtek elszaporodni a tün-dés/orkos/törpös történetek. Mert a legtöbb embernek ez a fantasy: hősi történet, ahol a jó győz, a go-nosz elnyeri méltó büntetését, mindeközben rengeteg vér folyik, a hősök és gonoszok egymást gye-pálják (népszerű szerepjátékos kifejezéssel élve: gyakják) nagy és csillogó kardokkal… Brrr! Akinek egy csöpp esze is van, és odafigyel, az nem ragad le az ilyen Herkules- és Xena-szagú koncepcióknál. Külsőleg ugyan mindegyik fantasy, és az egyszeri embernek, aki „csak” szórakozni akar, ez is elég. Ennek okait most inkább hagyjuk, mert korunk egyre mélyülő kulturális válságát megtárgyalni nem célunk a jelen pillanatban.
A Gyűrűk Ura is csak felszínesen takarható be a hepiendes, amerikai-ízű fantasy sablonnal. Nagyszabású moralitásjáték, véresen komoly mese. Az egyértelmű jelleműnek tűnő szereplők össze-tett jellemek (bár az igaz, hogy korántsem annyira, mint pl. a mai high-fantasy regények szereplői, amely regények pontosan a bonyolult, összetett és változó jellemekre építenek), a gonosz (akármelyik megtestesülését nézzük) hiába győzhető le, a hősök (ha szabad ezt a kifejezést használni) mindenképp vesztesek. Elvesztik saját életüket, saját korukat, feláldozzák magukat azért, hogy a fejlődés tovább folyhasson. Csak a legbölcsebbek, mint Gandalf vagy Frodó érthetik, de leginkább érezhetik ezt a tétet és az árat, melyet fizetniük kell.
A hepiend tehát rögvest nem egyértelmű, a hősök mégis hősök maradnak. Már csak azért is, mert a kor, amelyben a mű íródott, olyannyira szegényes és sivár (főleg a szűkebb kor: a második vi-lágháború, majd a hidegháború ideje), hogy ösztönösen „hősibbnek” látjuk a hősöket. Tudat alatt is összevetjük a saját világunkkal, és bizony elszomorító, amit tapasztalunk.
A fantasy-t menekülésirodalomnak is szokás nevezni, de e szó használata veszélyeket rejt. Mi elől menekülünk? És miért? A ma emberének elképzelhetetlen, hogy racionális tettnek fogja fel a va-lóság elől való menekülést (ami nem is igaz ebben a formájában, mert a „menekülés” szó nagyon ne-gatív képzeteket kelt mindenkiben, igazságtalanul, mert nem árulásról, hanem kilátástalanságról van szó, ami elől bizony az értelmes ember menekülni próbál), és olyan pejoratív jelentésárnyalattal ruház-za fel, ami a sárba tiporja a fantasy irodalmat. Azonban a fantasy-rajongó olvasó NEM a valóság elől menekül. Hogyan is tehetné? Sokkal inkább olyan értékektől fordul el, amelyeket talán jobb lenne értéktelennek nevezni. Tagadhatatlan, hogy jelen világunkban elképesztő méreteket öltött mindannak a megcsúfolása és semmibe vétele, ami még mindig él az igazán kiemelkedő irodalomban: a hősiesség, a bajtársiasság, és a többi, szinte kizárólag mesehősök tulajdonában lévő tulajdonság.
És ez csak az igazán kiemelkedő irodalomban él tovább. Szörnyű (talán az egyik legször-nyűbb) vonása a világnak, hogy a dekadenciával és igénytelenséggel fémjelzett ún. „kultúra” minden területét felöleli az életnek, s így az irodalom sem kivétel. Órákig lehetne sorolni az igénytelen, csupán az üzlet vadhajtásaként megjelent „irodalmi alkotásokat”, de felesleges, hisz talán mindenki tudja, miről beszélek. És e folyamatnak ugyanúgy résztvevője/szenvedője a fantasy irodalom is.
Témánkba vág a dolog, hiszen éppen azért hoztuk létre ezt a társaságot, hogy eloszlassuk azt a sötét viharfelhőt, melyet Tolkien totális elüzletiesedése jelenthetne. Mert azt látjuk: hatalmas üzlet. Tolkien-társasjáték, Tolkien-kártya, Tolkien-nyalóka, Tolkien-tolltartó, és még sorolhatnám. De – hála az isteneknek! – a totális elüzletiesedés még messze van, és ezért köszönet illeti mind azokat, akik Magyarországon ezzel foglalkoznak, mind pedig a hasonlóan gondolkodó külföldi csoportokat.
De visszatérve az eredeti gondolathoz: a fantasy irodalom éppen úgy elsekélyesedett, mint akármi más. Egyre több az olyan regény, amelyet vagy a „Lovagoljuk mán’ meg azt a Tókin-őrületet, oszt’ írgyunk valami fantáziást!”-gondolat ihlethetett, vagy egyszerűen a szerzők annyira a világ be-folyása alá kerültek, hogy képtelenek egy eredeti gondolatot, neadjisten történetet kitalálni. Majdnem egy évtizede foglalkozom a fantasyvel, szinte minden típusú regényt olvastam már, a csapnivaló, ponyvának is rossz szeméttől kezdve a kiemelkedő, elgondolkodtató és varázslatos művekig, de való-színűleg egy kezemen meg tudnám számolni azon szerzőket, akiknek sikerült igazán nagyot alkotni. Ez persze elég szubjektív, és néha tényleg üdítő tud lenni olyan marhaságokat olvasni, mint a manap-ság (és kb. három-négy éve) megjelenő fantasy könyvek többsége (pl. a M.A.G.U.S. regények, a számtalan AD&D ponyva, és még sorolhatnám; aki csak egyet is olvasott, az tudja, miről beszélek), de ha belegondolok, hogy még ez ALATT is vannak színvonalban bőven, akkor bizony elborzadok.
Miben áll tehát a Tolkien-titok? Mi védi meg őt az elsekélyesedés karmaitól, és mi védi meg az ő nyomdokain haladó, valóban kreatív és egyéni szerzőket (csak néhány példa: Raymond E. Feist, Robert Jordan, Stephen Lawhead)? Ha nagyon szigorú és igazságtalan akarnék lenni, fantasynek CSAK az ő műveiket tekinteném, mert ezek azok, amelyek valóban arról szólnak, amiről kell: a Fan-táziáról.
Sokan sokféleképpen próbálták megfejteni, hogy miben állhat egy fantasy regény nagysága. Többek szerint a jól kidolgozott világ a lényeg. Első látásra hajlamosak lennénk elfogadni ezt a kije-lentést, másodikra elvetjük, harmadikra megintcsak megfontoljuk. Miért? Első látásra elfogadhatjuk, mert tagadhatatlan, hogy – koncentráljunk most csak Tolkienre – a világ nagyon fontos része dolog-nak. Ha már elmenekülünk, elfordulunk a valóság riasztó tényei elől, akkor olyan világba akarunk jutni, amely igazán érdemes arra, hogy odamenjünk (ez persze nem vonatkozik azokra, akiknek nincs meg ez az igényük, bár én náluk kétségbe vonnám azt is, hogy egyáltalán akarnak menekülni). Közép-földe ilyen világ. Vonzó a rengeteg egzotikus hely, felfedezésre váró csoda, megismerésre csábító szereplő. Második vizsgálatra elvetjük ezt a gondolatot, mert úgy láthatjuk, hogy rengeteg hasonlóan kidolgozott világ létezik, de épp az imént kritizáltam meg a rajtuk játszódó regényeket (pl. Ynev). Harmadjára mégis elgondolkodunk a dolgon, mert jobban megvizsgáljuk az említett világokat, és rá-jövünk valami fontosra: hiányosak! De pl. Középfölde nem az. Akkor mi is itt a helyzet?
Roppant egyszerű módon arról van szó, hogy lehet egy világ akármilyen jól kidolgozott föld-rajzilag, politikailag, gazdaságilag, stb., ha nem több évszámok és események, népek és városok egy-más mellé hajigálásánál. Az összetartó erőt hiányolom a legtöbb fantasy világból, ami pedig Közép-földén megvan, de említhetném éppen Midkemiát is. Ez az összetartó erő az, amit jobb híján mitológi-ának nevezünk.
Azért jobb híján, mert ez az erő több a puszta mitológiánál (ami önmagában is csodálatra méltó, mert bizony a mitológiánál kevés összetettebb dolog létezik), de jelentésében és szerepében talán ahhoz áll a legközelebb. Ettől az erőtől lesz véleményem szerint fantasyvé a regény, nem a tün-dék/orkok/satöbbik seregeitől, meg mágiától, meg mittoménmitől. (Ha már mágiánál tartunk: sokan az alapján is hajlamosak fantasynek titulálni valamit, hogy varázslók vannak benne; ennyi erőből a Harry Potter is lehetne fantasy, amit egyfelől határozottan visszautasítok, másfelől pedig pl. Középföldén a mágia csak kevesek kiváltsága volt, és azok sem használták sűrűn.) A cselekedetek, történések közötti összefüggésekről, okokról beszélek, ami több annál, mint amire rá lehet vágni, hogy „Csak!”, vagy valami homályos stratégiai/vallási magyarázattal arrébb hessegetni a kérdést. Olyan dologról van szó, ami soha nem kerül előtérbe, mint ahogyan a való világban sem fogjuk fel. Ettől lesz a világ ÉLŐVÉ, ettől válhat alternatívájává a valóságnak, és ettől lehet a „menekülés” racionális és elfogadható.
Tolkienről beszélve, főleg az ő fantasy irodalomra tett hatását vizsgálva nem feledkezhetünk meg a nyelvek kérdéséről. Elvégre nyelvész volt, és tulajdonképpen Középfölde megalkotásának az alapja az volt, hogy „a tünde nyelvek megértéséhez szükséges hátteret” kívánta megrajzolni. Nos, nekem nem tisztem véleményt formálni e nyelvekről, és főleg időm nincs (jelen pillanatban) arra, hogy az ezzel kapcsolatos felvetéseimet kifejtsem. De érdekes jelenség, hogy az ő precizitását mikép-pen csavarták ki a későbbi szerzők. Tolkien nyelvei egytől egyig jól kidolgozottak, részletes nyelvtan-nal ellátottak, és ami a legfőbb: történetük van. Megvan a jól kidolgozott helyük a mitológiában, így egészen élővé váltak, sőt! (Tolkien maga mondta egyszer, hogy ha az eszperantóhoz lett volna egyfajta eszperantó mitológia, sokkal sikeresebb lett volna) Mesterséges nyelvek, az igaz, de élő nyelvek, bizo-nyíték erre a rengeteg vers, próza, amit ezeken a nyelveken írtak, és bizonyíték rá a folyamatosan bő-vülő szókincs, aminek rejtelmeiről talán a „nyelvész szekció” többet tudna mondani. De a mai fantasy irodalomban ez nincs már meg. Ismét Raymond E. Feisttel kell példálóznom, aki nem lett rabja a di-vatos szokásnak, és inkább Tolkien tünde nyelveit használta fel a regényeiben, kissé megváltoztatva. Ez sem a legjobb megoldás (bár jobb nem nagyon létezik, hiszen senki nem lehet olyan nyelvész-zseni, mint Tolkien), de még mindig jobb, mint a divatos „dobáljunk egymás mellé néhány betűt, az-tán jó lesz”-taktika. Csak példák: a Feist-regényekben több utalást és kapcsolatot is felfedezhetünk a tünde nyelvekkel kapcsolatban; a tünde királynő neve (Aglaranna) quenyául „Fényes Ajándék”-ot jelent, ami csak kevéssé esik távol a fordítás szerinti „Fénylő Hold” jelentéstől, amit Feist ad meg. A moredhelek (sötét tündék) nyelve, amennyire ki lehet venni, szintén a quenyával van rokonságban, az eledhelekről (a „klasszikus” tündék) nem is beszélve.
Ami azonban Feistnél megbocsátható (az ő regényei nem a nyelveken alapulnak, hanem egé-szen máson), az nem elnézhető másoknál. Az előbb említett „betű-egymásmellérakás” általános gya-korlattá vált, és ezt még az a néhány próbálkozás sem enyhíti, amit a nyelvek történetének összecsapá-sára hoztak létre, utólag (gondolok itt pl. a Rúna magazinban megjelent „Az elfek nyelveiről” c. cikk-re; minden tiszteletem Kornya Zsolté, aki szerény véleményem szerint az ország egyik egyetlen high-fantasyhez közel álló szerzője, de ez a cikk csak a menthetetlen mentegetése). Érthető persze, hogy nem lehet olyan szinten hozzáállni a dologhoz, mint ahogy Tolkien tette, szakmai és igényességi téren egyaránt (bár ez utóbbival talán meg lehetne próbálkozni), de akkor legalább annyi legyen a szerzők-ben, hogy nem csapják össze a dolgot, hanem inkább a meglévőt alakítják át egy kicsit, hogy jobban idomuljon az elképzelésekhez.
A másik fontos jelenség, ami megemlítendő Középfölde kapcsán, az a tündék szerepe. Közbe-szúrásképpen hadd jegyezzem meg, hogy az általam kialakított felosztásban a high-fantasynek titulált művek magyar fordításában mindenhol a „tünde” szó, míg a többinél „elf” szerepelt, holott az angol „elf, elves” ugyanaz. Ez talán csak véletlen, de akkor érdekes véletlen. (hajlamos vagyok azt az állás-pontot elfogadni, hogy a „tünde” kifejezés sokkal szebb és kifejezőbb, és ahol ezt fontosnak érezték, mert a mű sugallta, ott így fordították, máshol pedig…; ez főleg a magyar szerzőknél érdekes, akik nem és nem hajlandóak a „tünde” kifejezést használni – ez ott érthető, ahol más a szerepük, mint a klasszikus, Tolkientől származó felfogás, de ahol nem, ahol hagyományos, „hősi” fantasyt írtak (akartak írni), nos hát…!) A tündék szerepe minden szempontból fontos a fantasy irodalomban. Mint egzotikus faj, szinte mindenhol megjelennek. Azt testesítik meg, ami után az ember annyira vágyako-zik: a hosszú, szinte örök életet, a szépséget, kecsességet. Tolkiennél a legfontosabb szereplők (ha a teljes mitológiát tekintjük), Eru első gyermekei, az emberi faj tanítómesterei. Ugyanakkor sokban kü-lönböznek az emberektől, és az eltérő értékrend olyan szomorúságot, lemondást csempész minden jelenetbe, melyben ezek a lények szerepelnek, amit talán a „keserédes” kifejezéssel lehetne legjobban körülírni. A tündék otthona majdnem mindig természetközeli, otthonos, varázslatos, tehát szöges el-lentéte akár a vele egyazon világban létező emberi településeknek, akár a valóságban található váro-soknak. Megjegyzendő, hogy ez a tünde-szerep van, ahol rideg, elzárkózó, gőgös, és bár ezzel nem értek egyet, ez is egy álláspont, amit ha jól használnak, akár egzotikus és élvezetes is lehet. De az már kétségbeejtő, ahogy a legtöbben képtelenek legalább csak egy kicsit is megragadni az eredeti elképze-lést. Olvastam olyan könyveket, ahol annyira kusza volt ez a dolog, hogy soha nem lehetett eldönteni, most akkor milyenek is a tündék (ill. az adott esetben „elfek” szerepelt). Ez önmagában szintén nem lenne probléma, hiszen egy ilyen ősöreg, bölcs faj a legtöbbször idegen marad (mint pl. Midkemia barátságos, ám távolságtartó tündéi), de ha világosan látszik, hogy az eredeti elképzelést mennyire pocsékul fogták meg, az már igenis baj.
Végezetül. Nem áltatom magam azzal, hogy a téma minden aspektusát sikerült volna átfog-nom ezzel a rövid előadással. Nem is ez volt a célom, hanem hogy néhány roppant népszerű félreértést eloszlassak, és hogy egyfajta kiindulási alapot teremtsek a későbbiek számára. Túlságosan nagy és összetett a dolog ahhoz, hogy akár csak vázlatosan is át lehetne fogni. Terveim között szerepel, hogy egyfajta szisztéma szerint a későbbiekben minden lényeges és kevésbé lényeges elemet egyenként feltárjak és kibontsak. Remélem, ez a rövid ismertető, előadás, nevezzük akárhogy, kellő érdeklődést teremthet a jövőre nézve.
A fantasy irodalom bemutatása nagyon nagy téma. Tolkien csak egy kis szelete az egésznek (bár az egyik legfontosabb szelete!), és úgy gondolom, hogy az ő hatásán túl még sok olyan vonása van a dolognak, amire most utaltam vagy céloztam, de mivel a Magyar Tolkien Társaság értelemsze-rűen Tolkiennal foglalkozik, nem mentem bele az elemezgetésbe. A lényeg az, hogy Tolkien elindított valamit, aminek egy része a fantasy irodalomban él tovább (sőt valószínűleg a műfajt magát is ő te-remtette meg), s ez a része a témának elemezhető, megfejthető és értékelhető.
A másik része, amely a szívekben folytatódik (és ez az a tanítás, amely Tolkien és a fantasy sajátja) nem lehet elemzés tárgya, még ha előadást lehet is belőle készíteni (és talán fogok/fognak is). De ez a rész, és főleg a megszívlelése – hogy Göncz Árpádot idézzem – „kiben-kiben belső parancs.”

Szerző: Fazekas Gergely