A Gyűrűk Ura – A király visszatér – kritika (SchwARCz)

Peter Jackson és népes stábja olyan tökéletes munkát végzett, hogy nehéz dolga van annak, aki bele akar kötni A király visszatérbe. Az új-zélandi rendezőnek legfeljebb az róható fel, hogy olyan figuráknak is saját jellemet álmodott, akiknek már volt, és hogy kivágta Szarumánt és Kígyónyelvet a moziból. Máson nemigen lehet fennakadni.

Helyette ódákat lehet énekelni arról – és mellesleg meg is ér egy-két zengő strófát –, hogyan készült el a monumentális-kolosszális eposz minden idők egyik legsikeresebb, legolvasottabb (Harry Potter és a Biblia most nem számít) történelmi-szakrális fantazijából, J.R.R. Tolkien (jegyezzük meg végre: John Ronald Reuel Tolkien) mesterművéből.

Rá lehet világítani a toronyból, mennyire betűhű Jackson látomása, milyen őrülten boldog lenne Tolkien a digitálhumán Gollamtól, eldobná a haját az olifántok seregétől, kiverné a hideg frász a fogköves orkoktól, beleszerelmesedne a tündékbe mind, nyerítene Gimli poénjain, könnyeket hullajtana Liv Tyler szomorú szépségén, és büszkén kihúzná magát Viggo Mortensen királyian csapzott loknijait látva.

Egy másik lehetséges kilátóból azért így is biztosan felfedezhetjük a hardcore rajongók falkáját, amint hőbörögve rohannak a „szent mítoszt” kommercializálók ellen, akik a fantázia világát digitális trükkökkel szolgasorba vetették. Legyen ez az ő bajuk – a nem fanatikus nézőnek legfeljebb talán a mű majd’ három és fél órája tűnhet még első hallásra hosszúnak, de az utolsó fél óra kivételével nemigen fog senki az órájára kacsintgatni. Addig ugyanis folyamatos a kardcsörgetés és a lódobogás.

Frodó és Samu hatolnak Mordor és a Tűz Hegye felé az álnok Gollam vezetése alatt, aki azonmód a Banyapók barlangjába csalja „gazdáját”, amint sikerül a „kövér kisz hobbitkától” megszabadulnia. Itt egy igen szőrös, méretes potrohú, randa nagy csáprágókat csattogtató (digitális) ízeltlábúval találkozunk, de sajnos annyi ilyet láttunk már, hogy elfelejtünk megijedni.

Eközben a Gonosz ostromolja a Jót, szilaj férfiak rohannak szilaj paripákon az ellennek, de (digitális) paripájukat, hopp, időnként feldönti egy-egy (digitális) nazgúl. (Digitális) hadsereget feszülnek egymásnak erőteljesen, alacsonyan szállnak a (digitális) kövek a hajítógépekből, (digitális) olifántok trancsíroznak (digitális) rohírokat.

Ennyi pixellel akár katasztrofális méretű bukást is el lehetett volna érni, de nem. Jackson és csapata hű maradt a Tolkien-művek zseniális illusztrátoraihoz (Alan Lee, John Howe, Ted Nasmith), nem borult el senki a lehetőségtől, hogy akár egy Tyrannosaurus Rexet is rácsibészelhettek volna a harcos huszárokra. Aki eddig húzta a száját, hogy minek a sok trükk, most érezze magát elhallgattatva. Az ilyen filmekért kellenek nekünk azok a fúk s lányok, akik a monitoron csak egyeseket és nullákat látnak. Nekik (is) köszönhető, hogy az összecsapások monumentalitásuk ellenére emberléptéküek maradtak, hogy igazán egyetlen (harci!) jelenet sem „lóg ki a képből”. Egyedül talán a Holtak Serege lett vérszegény (höhö) egy cseppet, mert a túlvilági fazonok úgy néznek ki, mintha Casper, a barátságos szellem pajtásai volnának.

Apropó, ha van hihetetlenül vicces, ám egyszersmind szánalmas mellékvágánya a filmnek, az a hobbitok internetes lebuzizása. Igaz, elképesztő mennyiségű ölelkezést és sírdogálást produkál a Frodó–Samu duó, de akik komoly homocirkuszt csinálnak egy mély, tolkieni félszerzetbarátságból, nézzenenek magukba alaposan alulról!

Szerző: SchwARCz
Forrás: Cinematrix