A Gyűrűk Ura 3.: Egy kis lépés az emberségnek

Tízévesforma gyerek fekszik a harkányi strandon. Körülötte család, lángos és traubi, jugó fiatalok kártyáznak hangosan, a hugit apa időnként elviszi a kacsaúsztatóba. Tombol 198? nyara, tombol az aprónép a klórszagú medencékben, németül bömböl a hangosbemondó, darazsak és főttkukoricások keringnek fáradhatatlanul, de a tízévesforma gyerek mindebből mit se lát vagy hall. Könyvébe merül hasmánt, lábujjaival vakargatja a beton repedéseit, miközben élete egy angol nyelvészprofesszor jóvoltából épp nagy változásokon megy keresztül. Az a gyerek még mindig én vagyok.

A téma aktualizálásaként - ez végszónak is jó lenne - a következő eset: néhány hónapja nagyra becsült J. barátomat a Gyűrűk Uráról kérdeztem. Elnézően mosolygott, mondván, hogy nem szereti az ilyen Harry Potter-szerű dolgokat. Miután biztosítottam kifinomult ízlésemről, megígérte, hogy békülékenységből kiveszi az első részt DVD-n. Nos, J. barátom azóta már látta a folytatást is, karácsonyra ajándékba kérte és kapta a könyvet, majd Frankfurtba visszatérve már a zárófelvonáson is túlvan (ott előbb kezdték vetíteni). Lám, a Tolkien-mítosz a meséknél dívó szájhagyomány útján is folytatja diadalmenetét. Én pedig maradok a szekértolója.

Peter Jackson legalábbis égig érő paszulyba vágta a fejszéjét, amikor a 90-es évek derekán elhatározta, hogy megfilmesíti a lehetetlent, azaz a felmérések szerint az előző évszázad - a Biblia után - második legfontosabb könyvét. Az eredetileg egységes szöveg egyébként csak a kiadó kekeckedése miatt kapott utólag három alcímet, de az akkurátus természetéről ismert új-zélandi rendező bizonyára örült, hogy nem kell belegyömködnie az irdatlan sztorit 2-3 órába.

Ami a mozgóképi világot illeti, a befejező részben a Gyűrű Szövetségének izgalmai és a Két Torony bámulatos csatajelenetei sikerrel ötvöződnek 175 percnyi varázslattá. Jackson jó dramaturgiai érzékkel kapcsolgat a szörnyű terhét cipelő Frodó és a Minas Tirith-i ütközet között, a kameramozgás és az animáció mátrixos kikockázások nélkül is felülmúlhatatlan, csupán a Mordornál őrködő, kissé ötlettelen Banyapók okozott némi deja vut. (Gandalf pedig mintha egy fejjel kisebb lenne, de ennek bizonyára megvan a maga oka.) A halottak lidércfényben úszó serege vagy a harcmezőn dolby surroundban dúló olifántok azonban tökéletes élményt nyújtanak, s az utolsó vércseppig megkoreografált akciójelenetek alatt bizonyára keveseknek jut majd eszébe az ölben melengetett kukorica vagy kólalájt.

A jól ismert figurák/színészek közül ezúttal Viggo Mortensennek kell többet nyújtania az átlagnál, hiszen a harmadik rész a főszereplő beolvasztása mellett Aragorn bonyolult trónra lépésére van kihegyezve. Szegény Christopher Lee (Szarumán) 7 perces jelenete viszont elvérzett a vágószobában, vele majd csak a DVD-premieren találkozhatunk. A néző jellemfejlődését persze nélküle sem fenyegeti veszély, hiszen a sosem kacsintó Szauron egymaga is lazán kitölti a gonosz térfelet.

Az 5 gombóc vagy a 10 pont helyett vállonveregetésül talán csak annyit: valahogy így képzeltem én el a harkányi strandon.

Szerző: Matusz Endre
Forrás: PORT.hu