Varázsló fehérben – Ian McKellen

Ian McKellen nagyon büszke arra, hogy immár az egész világ számára ő Gandalf, a nagy varázsló. Több évtizedes színházi karrier komoly szerepekkel ide, X-Men-sikerek oda, róla egy időre minden lelkes moziba járónak egy szerep fog eszébe jutni: a nagy fehér mágusé.

Szerencsére a világhírű brit színészóriásnak szemmel láthatóan semmi kifogása a dolog ellen, legalábbis azon ritka alkalmakkor, amikor a sajtó rendelkezésére áll, ezt őszintén tagadja:

„Semmi kivetnivalót nem találok abban, hogy a nagy fehér varázslót juttatom az emberek eszébe. Biztos vagyok benne, hogy ő lesz egész pályafutásom egyik legeslegkedvesebb karaktere. Vannak azért, akik inkább a shakespeare-i alakításaim apropóján emlékeznek rám, de tény, hogy most ők vannak kevesebben. Ez a legjobb a színészetben, bárki lehetsz, csak azt ne felejtsd el soha, hogy mindegyik csak szerep. Ráadásul ebben a trilógiában rögtön két szerepem is volt, hiszen nemcsak a fehér mágus voltam, hanem a szürke is. Akik, bár lélekben egyek, mégis két különböző ruhában, különböző események közepette kellett hogy megállják a helyüket. Semmi kétség, hogy mindenki szívesebben töltené az estéjét Szürke Gandalffal, miközben vannak az életnek olyan pillanatai, amihez a Fehér mágusra lenne inkább szüksége.”

McKellen, mint a trilógia többi szereplője is, a könyvet legalább annyira szerette, mint a belőle készült filmet:

„Megmondom őszintén, hogy a forgatókönyv után döntöttem úgy, hogy azonnal szeretném elolvasni a regényt is. Az egyetlen érdemi különbség, amit felfedeztem a könyvbéli és a filmbéli varázsló között, az az, hogy Gandalf a könyvben sokkal többet mesél, beszélget, filozofál, tanít, mint filmbeli társa. Gyakorlatilag az egész regényt végigbeszéli, hosszú oldalakon keresztül. Oda is mentem egyszer a rendezőhöz, hogy hogy van ez, persze csak viccből. Mindenesetre jó lett volna, ha egy kicsit többet beszélgethetek a filmben, hiszen ez Gandalf egyik fő irodalmi jellemzője, ami nem véletlen, mert tanítómester, aki folyamatosan mesél a körülötte lévőknek, emlékezteti őket a régmúltra. Talán majd a DVD-n, hiszen jó néhány párbeszédes jelenetet is felvettünk, ami végül nem került bele a filmbe. Ezt az egyet hiányolom igazán, egyébként a trilógia véleményem szerint mestermunka.”

Arra a felvetésre, hogy mennyire tartja magát McKellen hasonlónak a figurához, mennyire varázsló legbelül, a színész minden szerénytelenség nélkül és mély meggyőződéssel válaszol:

„Nem hiszem, hogy egy színész bármit meggyőzően el tudna játszani anélkül, hogy ne lenne a személyiségében valami hasonló az eljátszandó figurához. Ez mindig egy kétfázisú folyamat, először a szerep költözik beléd, aztán te költözöl a szerepbe. Nekem az a feladatom, hogy a találkozónál ott legyek. Nagyon sok múlik a képzeletünkön, ez is része a játéknak. Amiért legjobban szeretem Gandalfot, és amivel a legközelebb áll hozzám, a saját civil személyiségemhez, az talán a humorérzéke és az – legalábbis, ami Szürke Gandalfot illeti –, hogy nem annyira szeret dolgozni. Füstölni szeret, inni és beszélgetni, és persze szórakoztatni a többieket.”

Felmerül a kérdés, hogy volt-e McKellen pályáján olyan szerep, amit szívesen újra látna, szokott-e nosztalgiázni:

„Soha nem nosztalgiázom egy szerep után, de egy forgatási időszak után annál inkább. Nincs olyan nap a forgatás óta, hogy ne gondolnék vissza Új-Zélandra, de azt hiszem, vannak olyan napok, amikor nem gondolok Gandalfra. A Gyűrűk Ura előtti időszakból a legkedvesebb év számomra talán 1976. Ez egy statfordi szezon volt, amiben Macbethet, Romeo és Júliát és az Alkimistát játszottam. Fantasztikus nyár volt, de nem a karaktereket hiányolom.”

McKellen a monstre forgatás ellenére, mint az kiderült, nagyon megkedvelte Új-Zélandot:

„Fura egy hely, de visszamaradottnak egy pillanatra se mondanám. Néhány dologban szerintem jóval előttünk járnak. A prostitúció legális, a parlamentnek hét homoszexuális tagja van, és a legtöbb vezető pozícióban gyakorlatilag nőket látni. Wellingtonban nagyon jól éreztem magam. Szerettek minket az ottaniak, és ez benne volt a levegőben. Nemcsak a munka volt rendkívül emlékezetes és inspiráló, hanem a kevés szabad idő is, amit a szigeten tölthettünk. Ami a munkát illeti, én személy szerint nem értékelem sokra a személyes hozzájárulásom a sikerhez. Én csak egyetlen körülmény voltam az ezerből, aminek működnie kellett a cél érdekében, és amit Peter olyan zseniálisan összetartott.”

A premier óriási sikere meghatotta a színészt:

„Rá kellett hogy döbbenjek, híres lettem. De ez jófajta hírnév, a színésznek szól, aki Gandalfot játszotta. Az emberek, ha odajönnek hozzám, Gandalfra kíváncsiak, róla akarnak beszélgetni velem, és nem a magánéletemről.”

Annak idején az X-Men sikere is meglepte őt, a második rész hatalmas népszerűségét pedig egyáltalán nem remélte:

„Az X-Men második részéről egyáltalán nem gondoltam, hogy siker lesz. Így utólag már bevallhatom, valahogy nem is volt kedvem megnézni. Aztán nem olyan régen mégis erőt vett rajtam a kíváncsiság, és DVD-n megnéztem. Fantasztikus mozi lett belőle, nagyon tetszett. Azonnal felhívtam Bryan Singert, a rendezőt, és megkérdeztem, mit kell tennem, hogy a harmadik részben is benne lehessek, és természetesen hogy ő rendezze. Nem egyszerű dolgot kért, meghívót A Gyűrűk Ura világpremierjére.”

Ian McKellent legközelebb ismét egy angol filmben láthatjuk:

„A film címe Asylum, és büszke vagyok rá, hogy végre újra egy brit filmben játszhatom. A Gyűrűk Urá t és a Harry Pottert is nekünk kellett volna megcsinálnunk. Nagyszerű angol könyvek, mégis a jenkik csináltak belőle sikerfilmeket. Persze érthető, ha csak a költségvetésre egy pillantást vetünk. De most végre újra itt egy hazai mozi. Nem kell a világ másik végére elutaznom, David Mackenzie írta, akit nagyon tisztelek, baromi jó a szerep és a sztori.”

Forrás: Cinematrix