Távolabb Tolkientől, közelebb az örökkévalósághoz
Folytatódik az utazás, de egy kicsit messzebbre jut, mint gondolhattuk. Peter Jackson trilógiájának második része, a Két torony látványelemekben és történetmesélésében egyaránt fölülmúlja A Gyűrűk ura-sorozat első epizódját. Saját világa van, amely az eredeti, J. R. R. Tolkien által kreált univerzum továbbgondolása.
1. Az év effektmozija - effekthiánnyal
A két torony óriási mozi, megváltoztathatja a filmigényt, viszonyítási alap lehet, nemcsak nézői, de a szakma szemével nézve is. A díszletei varázslatosak, az animáció bravúros, a képek felülmúlják a képzeletet, és így tovább és így tovább. A háborús eposzok, a fantasy filmek, a költői, igazságmegmondós filmek mind ehhez képest kerülnek majd elbírálásra.
Fantasztikus élmény, telve avval, amit Göncz Árpád a regényhez írott utószavában úgy fogalmazott meg: "személytelen szereplője a morál, az pedig kiben-kiben belső parancs". Ez a film moralitásjáték. A könyvnél is erőteljesebben igyekszik megmutatni, ki a jó és ki a rossz, mit kell és mit nem szabad. Vigyázni kell, hogy ezt a szándékot ne becsüljük le, és az élményt ne engedjük elrontani sem.
Már az előző résznél is nagy volt a különbség az eredeti és a magyar verzió között. Majdnem minden nagy filmnél nagy. Bárhogy igyekszik ez a kivételesen sokat szinkronizáló nép megközelíteni azt a színvonalat, amelyen ezek a szuperprodukciók a filmhangot készítik, reménytelen. Talán a harmadik résznél a mesterkópiával együtt el kéne kérni azt az effektcsomagot is, amivel az uruk-hai beszédet létrehozzák. Mert az a hörgő-morgó-recsegő, artikulálatlan üvöltés, ahogy Uglúk beszél, nem jelenik meg a magyar változatban. Talán hiányzik hozzá a know-how, talán nincsenek meg azok a szoftverek, nincs ott a kézikönyv - vagy ott van, de nincs benne leírva -, hogy melyik poti mennyire volt feltolva.
A fordítás pedig olyan, mint egy múlt századi epikus költemény. Ma névelőkkel beszélünk, névelőkkel írunk, és nem attól lesz elemelt egy mondat, hogy kihagyjuk belőle azokat. Az "Éld meg a sorsodat!" pontosan ugyanannyit tesz, mint az "Éld meg sorsodat!", csak eggyel hallgathatóbb. A két torony-ban hallott magyar szövegtől ez az egyébként is a tűréshatárig patetikus film olyan mértékben telítődik pátosszal, hogy az már szinte elviselhetetlen.
2. Új rege készül
Peter Jackson imádja Tolkien művét, és létre is tudta hozni, amit elképzelt belőle. A színészi játék kevésbé magával ragadó, mint A Gyűrű szövetségé-ben, de ez attól is lehet, hogy a dialógusok valamivel mesterkéltebbek most. Az átélés most is kivételes, de a túl didaktikus jelenetekben kevésbé hitelesek a szereplők, sokkal inkább alárendelődnek a történetnek. De máshol van a zéró, mint ahol általában a nagy filmeknél lenni szokott. Ennél a sorozatnál nem az elfogadhatót keressük, hanem a tökéletest. A Gyűrű szövetsége kicsivel közelebb volt ahhoz. Leginkább a színészek miatt. De még így is sokkal jobb film ez, mint amit várni érdemes a szuperfilmektől. Minden ízében az elhivatottság érződik, egy rajongó odaadása.
Lehet, hogy csak rajongóként érdemes nézni is. Mert a rajongást elfeledve egy kicsit édeskés, egy kicsit átlátszó, egy kicsit egyértelmű ez a film. Mintha mindig tudnám, hogy mi fog történni. Tudom is, mert olvastam a könyvet, de nem ezért nem meglepetés, hogy legyőzik az orksereget a Helm-szurdokban. Nem ezért persze, hogy Gandalf visszatér.
Viszont ahogy visszahozza az életbe Théoden királyt, az az. Ennél a jelenetnél kezdődik el igazából a film. Ugyanis a regényben nem Szarumánt űzi ki Théodenből a Fehér Gandalf, hanem a lelkére beszél, és a rohani király az érvelés hatására ébred fel önpusztító nyomottságából. Jackson és forgatókönyvíró-társai nagyon bátran nyúltak a meséhez, átírták, beleírtak, hozzátettek, és olyan helyzeteket kreáltak, hogy szinte új mű jött létre. A legmerészebb természetesen Aragorn és Arwen elválása. A szerelmi bánat mint motiváció abszolút új elem a sagában, de még a Szövetség-nél sem lehetett sejteni, hogy ez következhet. És tömérdek elemet lehet felsorolni ebből a fajtából: Frodó farkasszemet néz a Gyűrűlidérccel, Gimli minden színrelépésekor nevettetni igyekszik, Pippin és Trufa forradalmi elszántsággal viszi harcba az enteket, Elrond és Galadriel mérföldezrek távolából cserélnek eszmét a világ változásáról, Faramir Osgiliathba hurcolja Frodóékat.
A regényhez képest nem csak annyi a változás, hogy a párhuzamos szálakat összeollózták (csak így lehet, a műfaj elvárja). A történet át van írva.
3. Peter Jacksoné lett középfölde
Nemcsak a főhősök utazása folytatódik, Jackson is folytatja a sajátját, de ő aztán tényleg. A Gyűrűk urá-t oly mértékben láttatja a maga aspektusából, hogy az már szinte egy új regévé válik a keze alatt. Bámulatos dramaturgiai változtatásai meghökkentően merészek, és ugyanolyan eltaláltak, a karakterek úgy kelnek életre, ahogyan ő akarja életre kelteni őket, a helyszínek egyre inkább az ő világának látványelemeivé módosulnak. És ez nem rossz. Pontosan azt érezhetjük, amit a Csillagok háborújá-nál húsz évvel ezelőtt: áthelyeződünk, elragadnak minket egy tökéletesen átgondolt, elképzelt és megvalósított álomvilágba, ahol olyan történetet mesélnek nekünk, amelynek szívesen lennénk a szereplői.
Csak ez már egyre kevésbé tolkieni világ, abban az értelemben, hogy a mese attól volt a miénk - és ez volt a legtolkienibb vonása egyben -, hogy mi képzelhettük el nemcsak Frodót vagy Aragornt (pláne Arwent...), de a várakat, a tájakat, az uruk-hai orkokat és enteket is. Minden olvasónak megvoltak a maga fapásztorai. Ha nem ilyenek voltak, már mindegy, hogy milyenek. Már csak egyféle Szilszakáll létezik: Jacksoné.
Az ő Középföldéje azonban szerethető. Egyféle, de kötelező.
Szerző: mécs
Forrás: [Origo]