Mind barnább lett az ó-év; jött a Nyugati Szél,
épp Tom orrára szállt az erdőn egy bükklevél.
"Szép volt az év, amíg a szellő hordta napját.
Új évre várjak, itt? Van annál jobb mulatság.
Még ma kifoltozom a sajkát, aztán rajta,
nyugatra a Folyón, ahogy a kedvem tartja!"

Füzike ült az ágon. "Hahó, Tom, én figyellek,
sejtem én, sejtem én, hogy merre hajt a kedved.
Vigyek-é, vigyek-é hírt a vén Fűz-alaknak?"

"Egy szót se! Szót se, mert megnyúzlak és bekaplak!
Sok mindenről fecsegsz, amihez nincs közöd!
Fűzi-vén meg ne tudja, Tom merre költözött,
vagy fűzfa-nyársra húzlak, s egy falásra lenyellek!"

Füzike farka billent, s ő röptében csicsergett:
"Nos, fogj meg, hogyha tudsz! De nem kell ide szó,
majd bal fülére szállok, és így lesz hallható:
'Ágas folyón alá, amerre száll a nap -
útra fel! inni kell! lám itt a pillanat!'"

Tom mosolyog magában: "S ha mégis arra mennék?
Van más út is, de inkább arra von annyi emlék."
Kifoltozza a sajkát, rejtekéből kivonta,
körül sás, káka, nád, fölötte szilfa lombja;
majd a folyóra szállt, s dalolt: "Illa berek!
Suhanj, Ágas folyó, sekély és mély felett!"

"Hej, vén Tom Bombadil! Habok hová sodornak?
Merre visz billegő sajkád, a könnyű csónak?"

"A Pálinkás felé a folyó habjain,
ott tüzet gyújtanak nékem barátaim
a Széna-rét mögött. Sok aprónép van ott,
akiket ismerek és meglátogatok."

"Véreim üdvözöld, hozz tőlük hírt legott,
s mond el, melyik kanyarban bújnak a halrajok!"

"Nem én, Halászmadár, ne bízzál rám ilyesmit,
csak kedvtelés ez út, járok, amerre tetszik."

"Menj hát, nagyképű Tom! Bár teknőd kapna léket!
Néznélek boldogan vízbe pottyanva téged!"

"Ne csárogj, Kék Halász! Többé ilyet ne halljak!
Huss, huss! Rendezd csak el egy halcsonttal a tollad!
Ficsúr vagy ág hegyén, de fészked csúf, emellett
otthon csak rongy lehetsz, habár skarlát a melled!
Hallottam, hogy a fajtád a csőrével mutatja:
lám erről fúj a szél, horgászni nem lehet ma!"

Míg Tom az ág alatt elsiklott s énekelt,
a kék madár a csőrét becsukva szárnyra kelt,
egy türkiz tollat eltett alá, elkapta Tom
- a csinos küldemény szikrázott a napon -;
s eldobva régi tollát, a kalpagjára tűzte:
"Illik e szín nekem, oly vidám, tarka, büszke!"

Körötte buborék, sok vízi gyűrű támadt -
lapátja fejbevert - sutty! - egy vízmélyi árnyat.
"Püff! vén Tom Bombadil! Rég jártál erre, pajtás!
Csónakázol? Mi lesz, ha felborítom sajkád?"

"Próbáld csak, bajuszos! Hátadra kapok én,
megszorítom nyakad, s nem lessz ily nagy legény!"
"Hohó, Tom Bombadil! Én meg szólok anyámnak,
hívok minden rokont, húgot, bátyát s apámat:
'Ni csak, itt a bolond Tom, egy teknőben evez,
mint egy falábú réce - nem pompás tréfa ez?"

"A vén Sírdomb-lakónak od'adom vidra-irhád,
ha majd kikészíti, s bús gyászdalokat ír rád,
nem ismer meg anyád se, csak bajszodról talán!
Ki Tommal vágy kikötni, korábban keljen ám!"

Szökkent a vidra-fi, összefröcskölte Tomnak
kabátját, kalpagát, csak úgy himbált a csónak,
ő meg alábukott, majd a partról lesett,
míg Tom víg éneke a távolba veszett.

Elvet-sziget felől vén Hattyú jött kevélyen,
szisszent elúszva - Tomra villant egy pár sötét szem.
"Vén csont" nevette Tom, "tán a tollad hiányzik?
Adj újat hát nekem, mert elázott a másik.
Egy jó szót szólj csupán, s én szívemből szeretlek!
Hosszú nyak, néma száj, a gőgtől szinte reszket!
Ha megjön a Király, már hajnalban lecsap rád,
s lemetszi sárga csőröd - akkor alább is adnád!"
A hattyú evezett csak, orrát magasra tartva,
farvizén tovaringott nyugat felé a sajka.

Tom a zúgóhoz ért. A víz rohant alá ott,
tajtékzott, forrt vadul, habzó permetre mállott,
a sajkát elragadta, az bukdácsolt pörögve,
mint egy dugó, tovább a Malomárka-völgybe.

"Hó! Itt jön Tom, az Erdész, s a bakkecske-szakálla!"
az aprónép kacagta a Széna-parton állva.
"Halálra nyilazunk, sajkás vadonlakó,
nem kelhet át a zúgón itt erdei manó
a Pálinkás folyóra, se csónakon, se kompon!"

"Ejha, ti pókhasak! Ne oly fennen, ha mondom!
A babók, jól tudom, maguk üregbe vájják,
ha meglátják egy vidra bajszát, kecske szakállát,
s a holdfényen saját árnyékuktól megremegnek.
Hívom az orkokat, és jaj lesz újra nektek!"

"Hívd csak, vadonlakó Tom! Nyelved bárhogy gyötörjed,
- három nyíl kalpagodban - lám nem fél senki tőled!
Hát mostan merre tartsz? Ha torkod sörre áhít,
nincsen hordó elég mély, mely szomjadat oltaná itt!"

"A Pálinkás folyón lemennék Harcsa-fokra,
de sajkámhoz a víznek itt túl erős a sodra.
Ha volna oly babó, ki dereglyére venné,
kívánnám, hogy legyen jövője szép jelenné!"

A Pálinkás folyón a lángvörös eláradt,
lement a nap, s a szín hamar szürkébe bágyadt.
Üresen állt a part, hol kettényílt a sás;
Búsan morogta Tom: "No, szép fogadtatás!"

Egy földúton megindult; a sötét már leszállott;
lámpák villogtak messze. Valaki rákiáltott:
"Hé, hó!" Két ló megállt, csikordultak a fékek.
Tom ballagott tovább, még csak oldalt se nézett.
"Ki az a koldus ott, ki bóklász kurta lábon?
Hadd lám, mi dolga erre! Négy nyíl a kalpagában!
Valaki rajtaért, hogy leselkedsz, mi, testvér?
Megállj, hé! Mond csak el, hogy erre mit kerestél!
Sört, persze, fogadom, bár pennyd sem akad.
Szólok mindenkinek, hogy ne is adjanak!"

"Hé, Sárosláb! No szép, a találkát lekésed
Pálinkás partfokán, s még rám vetnéd a késed!
Földtúró vén pohos, ki már szuszogni sem bírsz,
szekéren krumplizsák, lehetnél kedvesebb is!
Falábú tekenő, hogy én volnék a koldus?
No várj csak, kapsz olyat, hogy menten arréb lódulsz!
Segíts fel, vén Csimasz! Jössz ám egy kupa sörrel!
Ily régi cimbora, bár éjjel, rám nem ösmer!"

Robogtak el nevetve, meg a Nyírnél sem álltak,
bár nyitva állt a kocsma, s malátaillat áradt.
Tovább zötyögve a Csimasz utcába tértek,
Tom táncolt, ugrabugrált farában a szekérnek.
Csillagos volt az éj, s még talpon volt a Csimaszház,
a későn érkezőt tűzhely s lámpák fogadták.

Fiai meghajoltak, lányai vágtak bókot,
neje a szomjazóknak söröskupákat hordott.
Ki dalolt, ki mesélt, ki sört nyakalt, ki táncolt,
a pohos gazda is derekasan viháncolt;
Tom dudát fújt, ha éppen nem a torkát locsolta,
az asszonyén kacaj, a lányok ajkán nóta.

Majd lefeküdt a háznép, szénában vagy pihében,
s a kandaló előtt csak ők maradtak ébren,
vén Tom s a vén Csimasz, és híreket cseréltek,
a folyó partjain hogy s mint folyik az élet;
szóba jött árpa, búza, ki hogy vet s hogy arat,
sok furcsa szóbeszéd is a hosszú éj alatt;
rezgő fák hírei, melyek a szélbe szállnak,
a Gázlónákűl az Őrök, a piacon az Árnyak.

Csimasz a tűz előtt aludt az ősi székben.
Eltűnt hajnalra Tom; mint álom, melyre ébren
csak úgy emlékezünk, hogy rossz volt, vagy kedvező.
Ajtózár nem nyikordult; a reggeli eső
elmosta lábnyomát; sem távol, sem közel
nem hallott senki róla, hol jár, hol énekel.

Három napig a nádas parton hevert a csónak,
s egy reggel nekivágott felfelé a folyónak.
Babók mondják: a vidrák eloldották az éjjel,
felvonszolták a zúgón, és tolták szenvedéllyel.

Elvet-sziget felől jött a Vén Hattyú épp,
csőrébe vette szépen a sajka kötelét,
s büszkén vontatta fel; oldalt úsztak a vidrák,
fűzgyökerek között, hogy útba igazítsák,
Halászmadár az orrán, tatján ült Füzike,
a csónak így haladt a folyón fölfele;
Tom rejtekéig értek. Ott Vidrafi rivall:
"Hej, lábatlan a réce! Uszony nélküli a hal!"
Teringettét! a parton hagyták az evezőket!
Ott hevertek, amíg Tom jött, s meglelte őket.