"A Galad ven i reniar…"

1. hang: E fák közt vándorok vagyunk,
s Te csillagunk, kit követünk,
fehér királynőnk, asszonyunk,
Téged idéz most énekünk.
2. hang: Százszor elbukva törünk át,
sebzetten, létünk éjjelén;
erőt ad újra küzdenünk,
ha látjuk arcod, tiszta fény.
3. hang: Kezed nyomán ezüst-virág
száz szirma nyílt az ég-mezőn,
s egy-egy halvány földi mása
az, mit emlékként őrizünk.
4. hang: Ha éget, százszor is, ha fáj,
legyen a szívünkön a jel
örök, akár a csillagok,
ó Elbereth, Gilthoniel;
együtt: s bár hangunk nem a régi már
-hisz szárnyaszegett, bús madár-
gyúljon értünk a tiszta fény
a messzi Nyugat Tengerén…

(Eglarcarien, 2003. dec. 14.)

Szív a kőben

Fény a kőre
Éles árnyék, szürke gránit,
Vörös fáklyafny világít
Kéz a kőre
Szív a szívhez, ki vagy mondd el
Hallgatlak most figyelemmel
Szív a kőben
Szívdobbanás, lassan... még egy...
Téged hívlak Testvér ébredj
Szó a szívben
Meglapulok, puha csendben
Gránitkezed a kezemben
Gyöngy a szemben
Könnyed hullik, sír a szikla
Elindulsz majd, s nem jössz vissza
Arc az archoz
Ismerlek rég, vér a szívben
Szív a kőben, ott van érzem
Csók a kőre
Nem érzed már, alszol mélyen
Lassan ver a szív a kőben...

(Pomona)

Éowyn

Sötét nap fénytelen hajnalán,
megtört büszkeségem romján,
lovassereg végén,
eljutok a csatába,
a Halálba!

Jövőtlen lét ürességében
nem lézengek tovább szótalan!
Lóra fel, előre,
a csatába,
a Halálba!

Tántorgó öreg léptek nyomán
nem őrködöm tovább hangtalan!
Lóra fel, előre,
a csatába,
a Halálba!

Útvesztett sors szilánkpázsitján
nem bolyongok tovább céltalan!
Lóra fel, előre,
a csatába,
a Halálba!

Sötét nap fénytelen hajnalán,
végzetes szerelmem útján,
lovassereg végén,
elindulok a Csatába,
a Halálba!

(Amruniell)

Álmok nélkül

Oly távol mindentől, ami egykor kellett,
Az idő örökös kín-vágtája mellett,
Ahol kihúny a szív, bicsaklik az élet,
Csöndes sötétségbe iramlik a lélek.

Egykori remények – most csak szürke holtak,
Gyengék és fáradtak voltak – amíg voltak,
Nem fájnak igazán, hogy is fájhatnának?
Hiszen enkezemmel zúztam szét mindnyájat.

Mi itt, a sötétben egyedül még éget,
Az nem egyike a sok törött reménynek,
Azok nélkül még tán megélhet az ember,
De milyen élet az, ha álmodni sem mer?

Hisz gyászdala fölött mind a reménységnek
Az álmok foszlányi halványan fénylenek,
De két szó elég is, s az álmok halottak,
Parázsló hamvaik mind-mind aláhullnak.

És halott álmokkal, megtört reményekkel,
Most mibe is foghat, mit kezdhet az ember?
Míg álmaim voltak, volt, ami itt tartott,
De ma már nincs erőm folytatni a harcot.

A sötétben társam csupán a fájdalom,
A külvilágot csak rajta át láthatom,
Utolsó fogódzó a kín, oly keserű,
Aztán eleresztem, s minden olyan könnyű.

(icke)

Üzenet

Az ember nagy hibája
Hogy mindig, s mindhiába
Vágyik eltorlaszolni
Időnek únt folyamát,

Pedig midőn az élet
Énbennem semmivé lett
Szerettem volna szólni
Tudom, mi vár odaát!

Ne félj a Vaksötéttől
Időtlen Semmiségtől
Melyre ember ha gondol
Kevésnek éri hitét;

Ha rádszabott idődet
E földön végigéled
Megszabadulsz a gondtól
S a Béke lesz a tiéd.

(Estel Adániel, Budapest, 2003. október 23.)

Olvadás

Eladva önmagad az utolsó estén
Azt, ami te vagy gödörbe lelökni,
Szétszaggatod magad, ez az a véres prém,
Mit hátadon vonszoltál, nem tudtál levenni.

Szavakba csavart szerelem a vétkem,
Sosem alvó láng a vágy.
Tiszta tó tükre takar majd be engem,
Ha bűvkörébe von a hullám-halotti ágy.

Őrjítő mosolyok lebbennek az éjben,
Belőlem kihúzott érzések sírása,
Utolsó mártózás a szent és örök fényben,
Mielőtt a lelkem magára maradna.

Elhagyom most e díszes termeket,
Testemet eladtam, már a másé vagyok.
Lelkem minden vágya, tisztagyönyörű keret,
Búcsúzom tőletek. A tömegbe olvadok.

(Nimashilin)