. .

VÖLGYZUGOLY


MAGYAR TOLKIEN OLDALAK

. .
. .   . .
Főmenü

Magyar Tolkien Társaság


Partnerek

.

Teremtmények - A Félszerzetek (Hobbit)

A hobbit (vagy más néven Félszerzet) népről elmondhatjuk, hogy szerény, de nagyon régi eredetű fajta. Hajdanábban sokkal többen voltak; mindíg is szerették a békét, a nyugalmat és a becsületesen felszántott, kövér televényt: ha csak tehették, jól művelt és ápolt földeken tanyáztak. A kovácsfújtatónál, a vízimalomnál, vagy a szövőszéknél bonyolultabb gépezethez nem értettek, és nem is szerették őket, noha egyébként ügyesen bántak a szerszámokkal. Többnyire már a régmúlt időkben is óvakodtak tőlünk, "a Nagyoktól", ahogy ők mondják, de már egyre nehezebb rájuk lelni, mert félve kerülnek minket. Hallásuk kítűnő, a szemük éles; igaz, hajlamosak a hízásra, és nem szoktak fölöslegesen sietni, de azért fürgék és eleven mozgásúak. Kezdettől fogva meg volt az a képességüg, hogy gyorsan és hangtalanul eltűnjenek, ha nagyobb lények csörtettek feléjük, akikkel nem óhajtottak találkozni; ezt a képességüket annyira kifejlesztették, hogy az emberek szemében varázslatosnak tetszik. Pedig a hobbitok valójában sohase foglalkoztak semmilyen varázstudománnyal, és illékonyságuk inkább afféle mesterségbeli fortélynak tekinthető, melyet részint örököltek, részint a gyakorlat folytán, a földhöz fűződő szoros kapcsolatukban sajátították el, úgyhogy a nagyobb és otrombább teremtmények semmiképpen se tudják utánozni.

A hobbitok népe ugyanis kis növésű: még a törpöknél is kisebbek - azazhogy nem olyan testesek és vaskosak, bár sokszor alig alacsonyabbak. Magasságuk változó: a mi mértékegységünk szerint általában hatvan és százhúsz centiméter között van. Tarka ruhákban jártak, főleg a sárgát és a zöldet kedvelték; lábbelit azonban ritkán viseltek, mert a talpukon vastag, kemény bőr nőtt, és a lábfejüket sűrű, gyapjas szőrzet borította. Hosszú, ügyes ujjaikkal igen sok hasznos és tetszetős holmit tudtak készíteni. Arcuk a legtöbbször inkább jóindulatú volt, mint szép: széles, pirospozsgás, szemük csillogó, szájuk mindíg nevetésre áll. Nevettek is jócskán, meg ettek és ittak, sokszor és derekasan; mindig hajlottak az egyszerű tréfákra és a napi hat étkezésre (ha tellett rá). Vendégszeretők voltak, nagyon kedvelték a társaságot és az ajándékokat: bőkezűen adtak, és sose szabódtak, ha kaptak.

Nem vitás, hogy jóllehet később elidegenedtek tőlünk, a hobbitok voltaképpen rokonaink: sokkal közelebb állnak hozzánk, mint a tündék, vayg akár a törpök. Valamikor az embernép különféle nyelveit beszélték, a maguk módján (ld. Nyelvek > A Hobbitok nyelve), és nagyjából ugyanazt szerették, vagy ugyanattól viszolyogtak, mint az emberek. De hogy pontosan milyen fokú ez a rokonság, ma már nem deríthető fel.
A hobbitok eredete messze visszanyúlik az Óidőkbe, amelyek nyomtalanul eltűntek, és feledésbe merültek. Annyi mindenesetre biztos, hogy a hobbitok már régóta éltek háborítatlanul Középföldén, amikor a többi nép tudomást szerzett a létezésükről. Már akkor is kétségtelenül ugyanazokon a tájakon éltek, ahol napjainkban fellelhetők: az Óvilág északnyugati részén, a tengertől kletre. Bilbó idejében már semmit sem tudtak őshazájukról. Néhány ősi legendájukból, valamint egy-két sajátos szavukból és szokásukból azonban határozottan kítűnik, hogy máshonnan vándoroltak nyugatra a távoli múltban. Legkorábbi mondáikban szó esik arról, hogy valamikor az Anduin felső mellékvölgyeiben éltek.
Még mielőtt átkeltek volna a hegyeken, a hobbitok három többé-kevésbé különböző törzsre oszlottak:
A gyaplábúak vékonyabbak és alacsonyabbak voltak, a bőrük barnább; szakálluk nem nőtt, és lábbelit nem viseltek; kezük-lábuk formás volt és fürge; leginkább a hegyvidékeket és a domboldalakat kedvelték. Hajdanában sokat érintkeztek a törpökkel, és sokáig éltek a hegyek alatt elterülő dombvidékeken. Réges-régen nyugat felé kezdtek vándorolni, és már eljutottak egészen a Széltetőig, Eriador túlsó végén, amikor a többiek még ki sem mozdultak a Vadonföldről. Ők voltak a hobbit fajta legáltalánosabb, legtipikusabb és legnépesebb képviselői. Legkevésbé ők szerették a helyüket változtatni, és a hobbitok ősi szokását megőrizve, ők laktak a legtovább alagutakban és odúkban.
A sztúrok erősebbek voltak, a válluk szélesebb, kezük-lábuk nagyobb, és jobban szerették a síkságokat meg a folyópartokat. Sokáig tanyáztak az Anduin, a Nagy folyó partjain, és nem féltek annyira az embernéptől. Ők nem tartottak úgy a víztől, mint a többi fajta, kedvelték a csónakázást is. A legtöbb hobbit még a folyókra és a csónakokra is mélységes aggodaslommal tekint, és csak kevesen tudtak úszni, nem úgy, mit a sztúrok. A gyaplábúak után ők is nyugatra vándorolnak, majd déli irányba követték a Zubogó folyását; jó részük sokáig élt azon a helyen, egyfelől Tharbad, másfelől Dúnföld határa közt, mielőtt ismét északnak vonultak volna.
Az irhafakóknak világosabb volt a bőre és haja, azonkívül magasabbak és karcsúbbak voltak a többieknél; ők a fákat és az erdősségeket szerették. Ők voltak a legkevesebben, a hobbitok északi ágát alkották. Barátibb kapcsolatokat tartottak fenn a tündékkel, mint a többi hobbit; több tehetségük volt a nyelvekhez és a dalokhoz, mint a kézművességhez; ősidők óta jobban szerettek vadászni, mint szántani. Völgyzugolytól északra keltek át a hegyeken, és a Szürke Omboly folyása mentén ereszkedtek alá. Eriadorban hamarosan elvegyültek az előttük érketett törzsekkel, de minthogy valamivel bátrabbak és kalandvágyóbbak voltak, sok gyaplábú vagy sztúr nemzettségnek ők lettek a vezetői, főnökei. Az irhafakó beütés még Bilbó alatt is erősen érezhető volt a jelentősebb családokban, például a Tukoknál és Bakföld urainál.
A hobbitok egyik ága sem volt harcias, egymással pedig végképp nem harcoltak soha. Valamikor régen persze sokszor harcra kényszerültek, mert a világ nem irgalmas, és biztosítaniuk kellett a fennmaradásukat; de Bilbó idejében már ez is a történelmi emlékek közé tartozott.

A hobbitok Eriador nyugati részein, a Ködhegység és a Lún-hegység között ismerkedett meg az embernéppel és a tündékkel. Akkoriban még dúnadánok is éltek ott, a tengerentúli Nyugathonból jött embernép királyai, de a számuk egyre fogyatkozott, és Északi Királyságuk kezdett mindenfelé pusztasággá válni. Bőven akadt tehát hely a jövevényeknek, és a hobbitok hamarosan meg is alapították a maguk szabályszerű közösségeit. Legkorábbi településeiket Bilbó idejében jórészt már rég belepte a por és a feledés; de az egyik, mely az elsők közt vált jelentőssé, még fennállt, ha kissé összezsugorodva is: ez Brí volt, és körülötte a Cset-erdő, nyegyven-egynéhány mérfölddel keletre a Megyétől. A hobbitok minden bizonnyal ebben az időben sajátították el az ábécét és a betűvetést a dúnadánoktól, akik viszont jóval régebben a tündéktől szerezték a tudományukat. Ugyancsak ekkoriban merülhettek feledésbe a régi nyelvek is, melyeket addig beszéltek, és attól fogva mindvégig a Közös Beszédet használták. Mégis megtartották néhány régi szavukat, a hónapok és a napok nevét, azonkívül igen sok ősi személynevet. A hobbitok legendás múltja ez idő tájt válik történelemmé az időszámítás bevezetésével. A megyei időszámítás akkor kezdődött, amikor néhány hobbit két irhafakó fivér, Marco és Blanco vezetésével átkeltek a Baranduinon (Borbugyan) a fornosti nagy király engedélyével.
Amíg király ült a trónon, névleg az ő alattvalói voltak, de valójában a saját főnökeik kormányozták őket, és a hobbitok egyáltalán nem avatkoztak bele a külvilág dolgaiba. A területet, mely negyven mérföldet tett ki széltében a Messzi Dombságtól a Borbugyan hídjáig, és ötvenet hosszában a nyugati láptól a déli mocsarakig, Megyének nevezték el, s a thán fennhatósága alatt állt. A Megye határait titokban a nyugathoni emberek kószái őrizték, s a hobbitoknak ha volt is valami halvány emlékük az Őrökről és azokról, akik küzdelmes munkájukkal lehetővé tették a Megye hosszú békéjét, mindez hamar feledésbe merült. Élvezték a védett helyzetüket, de már jó ideje nem tudatosan. Így aztán, noha a Megyében elég sok fegyver megmaradt, inkább csak díszként lógtak a tűzhely felett és a falakon, vagy a nagyüregi múzeumba kerültek. Ennek Mathom-ház volt a neve, mert mathomnak neveztek minden tárgyat, amit semmire sem tudtak használni, de eldobni sem akartak.

A hobbitok népe azonban a jólét és béke ellenére is meglepően szívós maradt. Ha úgy fordult, nem volt könnyű megrémíteni, vagy megölni őket; talán nem utolsó sorban azért is érezték oly fáradhatatlanul a földi javakat, mert szükség esetén le tudtak mondani róluk, és olyan derekasan viselték a sors, bármiféle ellenség vagy az időjárás csapásait, hogy akik ismerték őket, és csak a pocakjukat meg a jóltáplált képüket látták, mélységesen elámulnak rajta. csak lassan jöttek indulatba, és nem pusztítottak semmiféle élőlényt sportból, de sarokba szorítva keményen állták a sarat, és ha kellett, még értettek a fegyverforgatáshoz. Jól bántak az íjjal, mert éles volt a szemük, és biztosan célba találtak. Nemcsak íjjal, és nyílla. Ha egy hobbit lehajolt egy kőért, nem ártott minél gyorsabban fedezéket keresni: a tilosba tévedt jószág ezt hamar megtanulta.

Eredetileg minden hobbit a földbe ásott üregekben élt, legalább is így hitték, és még mindíg az ilyesféle lakóhelyeken érezték magukat a legjobban; de később másmilyen szállásokkal is meg kellett barátkozniuk. Bilbó idejében a Megyében már csak a leggazdagabb és legszegényebb hobbitok laktak régi szokásuk szerint föld alatti szerteágazó alagutakban, szmiálokban, az előbbiek kezdetleges odúkban, az utóbbiak fényűző üregekben. A sík területek azonban nem kedveztek a szmiáloknak, így itt a föld felett építkeztek, egyre több lett a fából, téglából vagy kőből épült ház. Rendszerint hosszú, alacsony, kényelmes házakat építettek, a legrégebbiek még a szmiálokra emlékeztettek, s igen népes családok laktak bennük. Annyi bizonyos, hogy minden hobbit sokat adott a maga nemzetségére, és rendkívül gondosan számon tartották rokoni kapcsolataikat. Terebélyes és bonyolult családfákat rajzolgattak, számtalan ággal.
A régi hobbitoknak volt még egy különös szokásuk, ami nem maradhat említetlen: agyagból vagy fából készült pipákba tömtek egy növényt, melyet ők pipafű-nek vagy pipalevélnek neveztek, valószínűleg a Nicotiana egyik fajtáját, és beszívták, illetve belélegezték az égő levelek füstjét. E sajátos szokás - a hobbitok inkább "művészetnek" mondták - meglehetősen titokzatos eredetű. Amit a régmúlt időkben sikerült felderíteni róla, azt Borbak Trufiádok gyűjtötte össze a Megyei füveskönyv-be.

A hobbitok csak a Harmadkor vége felé váltak ismertté a világ számára, amikor is maguk is részt vettek a nagy események formálásában. Az Egy Gyűrű megtalálója, Zsákos Bilbó is hobbit volt, s a Gyűrű korábbi gazdája, Szméagol is valószínűleg az lehetett. Zsákos Frodón, a Gyűrűhordozón kívül még három tagja a Gyűrű Szövetségének hobbit volt. A későbbi hobbit krónikák Bilbó és Frodó magánnaplójából, a nyugatvégi Piros Könyvből merítenek.
A Negyedkorban azonban ismét homályba veszett az emlékük (Gondor és Rohan királyságában még sokáig emlékeztek rájuk), s a legtöbb ember ismét a gyermekmesék szereplőinek tartották őket.

.
Gyorsmenü

Legfrissebb hírek

márc. 22. (péntek), 12:05:42
Tolkien Nap 2024 és Tolkien Olvasás Napja

feb. 9. (péntek), 12:21:31
Megjelent a Lassi Laurië 2024. téli száma

jan. 3. (szerda), 15:43:38
J. R. R. Tolkien 132. születésnapja

dec. 24. (vasárnap), 09:00:00
Karácsony 2023

nov. 15. (szerda), 10:46:23
Megjelent magyarul a Númenor bukása!

szept. 2. (szombat), 11:36:57
Ötven éve hunyt el J. R. R. Tolkien

aug. 20. (vasárnap), 16:12:37
Megjelent a Lassi Laurië 2023 júliusi száma

ápr. 29. (szombat), 19:38:19
Tolkien Tábor 2023 – Númenor: Az utolsó hajó

. .
Völgyzugoly - Magyar Tolkien Oldalak
© 2000 Gandalf, Dúalon
. .