Földrajz Teremtmények Nyelvek Krónikák Kronológia

Ilúvatar Gyermekei, ők az Elsőszülöttek. A Nagy Muzsika harmadik dallamából bontakoztak ki. A Világ teremtése után ők voltak az elsők, akik felébredtek. Amikor Varda befejezte a csillagok megformálását, s a Menelmacar először felragyogott az égen, a Cuiviénen tavánál (mit az Ébredés Vizének is neveznek) abban az órában történt az ébredésük; tekintetük először a mennybolt csillagait érte. Oromë bukkant rájuk vadászat közben, amikor meghallotta éneküket.
A tündék magukat quendeknek nevezték el, azaz szóval szólóknak, mivel addig nem találkoztak beszédre képes lénnyel. Kezdetben erősebbek és nagyobbak voltak, mint amilyenné azóta lettek, ám nem szebbek, mert bár a quendek szépsége ifjúságukban fölülmúlt minden más szépséget, melyet Illúvatar valaha is létrehozott, az nem tűnt el, hanem tovább él nyugaton, s a bánat meg a bölcsesség csak gazdagította.
Oromë a saját nyelvükön eldáknak, a csillagok népének nevezte őket; bár később ezt a nevet csak azok viselték, akik követték őt a nyugatra vezető úton. Mert a valák Melkor miatti nyugtalanságukban úgy döntöttek, a tündéket Valinorba hívják, hogy ott biztonságban éljenek. Oromët küldték értük, ám sokan féltek az úttól, ezért nem indultak el. Ekkor történt a tündék első szakadása.

Az úttól vonakodókat keleti tündéknek, vagy avaroknak (vonakodók) hívták. A nyugati tündék, akiket később eldáknak hívtak, elindultak nyugat felé. Három nagy király volt a vezetőjük: Ingwë, akinek népét vanyáknak (szépek) hívták, ők értek először Valinorba, s soha nem tértek onnan vissza, halandó ember nem beszélt velük; Manwë és Varda kedvencei voltak. Finwë volt a második, ő volt a noldák (bölcsek) királya, ők értek a vanyák után Valinorba, Aulë barátai, sokat és keményen dolgoztak az egykori északi vidéken. Utoljára ment a legnyagyobb sereg, s őket telereknek nevezték, s Elwë Singolo (a későbbi Thingol) volt királyuk, aki fivérével, Olwëval uralkodott. Ők le-le maradoztak, sok törzsük útközben levállt a vándorlókról,s ők nem is értek soha Valinorba. Őket nevezik umanyáknak, s az avarokkal együtt ők alkotják a moriquendeket (sötét-tündék), akik sohasem látták a Fák fényét.
Az umanyák első törzse az Anduin keleti partján vált le a sokáig ott időző telerek népéről, Lenwë vezetésével délnek vonultak: ők voltak a nandák. Jobbára vízesések és rohanó patakok mellett éltek, s jobban ismertek minden élőt, fát és füvet, barmot és madarat minden más tündénél. A nandák egy része később tovább vonult nyugat felé, s letelepedtek Ossiriandban, őket hívták laiquendeknek (zöld-tündék). Azokat a nandákat pedig, akik soha nem keltek át a Ködhegységen, tawarwaithoknak (erdő-tündék) nevezik: a fák közti erősségeikben rejtőztek, kicsi és szétszórt nép voltak, s alig lehetett őket megkülönböztetni az avaroktól, külsejük azonban továbbra is őrizte elda eredetüket. Azok a telerek, akik a vanyákkal és a noldákkal átkeltek a Ködhegységen, sokáig időztek Beleriandban, mire Ulmo hívó szava elérte őket. Egy részük végleg letelepedett Beleriandban, ők lettek a sindák (szürke-tündék). Akik meg hallgattak a hívó szóra, Ulmotól megtanulták a tengerek ismeretét meg a tengerek muzsikáját. Így történt, hogy a telerek, akikmindig is szerették a vizet, s a legjobb dalosok voltak a tündék között, végképp beleszerelmesedtek a tengerbe, s énekeikben attól kezdve mindig ott lüktetett a partra csapó hullámok csobogása. Ulmo végül a vanyák és a noldák kérésére eljött értük, hogy átszálítsa őket a tengeren. Ossë rábeszélte azonban néhányukat a maradásra, ezek voltak a falathák (parti-tündék), akik a kikötőkben éltek, s Középfölde első hajósai és hajóépítői voltak, az uruk Círdan volt, a Hajóács.
Azokat a telereket, akik elhagyták Középföldét és átkeltek Ulmoval a tengeren, falmároknak (tenger-tünde) nevezik. Ők Valinor partjai előtt arra kérték Ulmot, állítsa meg azt a szigetet, amin átszállította őket, ez a sziget lett Tol Eressëa (a Magányos Sziget). Hosszú korokon át itt éltek, míg sóvárogni kezdtek a Fény után, s ekkor Ulmo elküldte hozzájuk Ossët, aki megtanította őket a hajóépítésre, s erős szárnyú hattyúkkal vontatta fehér hajóikat a szélcsöndes tengeren. Így érkeztek végül utolsóként Amanba, Eldamar partjaira. Azokat az eldákat, akik elérték Valinort (tehát a vanyák, a noldák, s a telerek falmár nevű törzse), közösen Calaquendeknek (fény-tündék, nemestündék) nevezik.

A noldák lázadása után (ld. Krónikák > Quenta Silmarilion) azok, akik a valák figyelmeztetése ellenére visszatértek Középföldére, ki lettek tiltva a Halhatatlanföldekről. Minden lázadó nolda önkéntes száműzetésre lett ítélve, egészen az Első Kor végéig, amikor is Ëarendil kibékítette a valákat a tündékkel, s Morgothot száműzték a Semmibe. Ekkor a noldák bocsánatot nyertek, s azoknak, akik már elfáradtak a Világ terhétől, elhajózhattak Tol Eressëára, ahonnan elláttak nyugatra és keletre egyaránt, s ahonnan elmehettek még Valinorba is. Sokan azonban a későbbi korokban is Középföldén maradtak, vagy azért, mert megszerették ezt a földet, vagy dacból, mivel büszkén visszautasították a valák bocsánatát. Ez utóbbiak számára jó ideig nem lehetett elhajózni, amíg ki nem érdemelték azt. A Harmadkor végére azonban már nem voltak ilyenek; a Gyűrűháború során sok tünde bizonyíthatta a valákhoz való hűségét, amikor lemondtak hatalmukról az emberek javára. A Negyedkorban elhajóztak az utolsó eldák is.
A Gyűrűháború idején még mindíg éltek olyan tündék Amanban, akik a legelső nemzedék tagjai, s akik a Cuiviénen tavánál ébredtek föl: Ingwë és Olwë.

Halhatatlanok voltak a tündék, és bölcsességük az idővel egyre növekedett, és nem okozhatta halálukat semmiféle betegség. A testük egy volt a Föld testével, ezért el lehetett pusztítani; s az idők kezdetén még hasonlatos volt az emberek testéhez, hiszen nem olyan régen égett benne a lélek tüze, amely belülről emészti őket az idők során. Akkor is meghalhatnak, ha túl nagy szomorúság éri őket, s lelkük nem bírja tovább elviselni a világ terhét, s az élet fájdalmait, ilyenkor lelkük elhagyja testüket, s Mandos csarnokaiba száll.

Bár a tündéknek nem volt vallásuk, legalább is olyasféle, amelyet mi értenénk alatta, mélységes hódolattal tisztelték Vardát, akit ők Elberethnek hívtak, a Csillagok Úrnőjének, s Ulmot is tisztelték, mivel mindvégig mellettük állt, még a száműzetés idején is.
Két fő nyelvük a quenya és a sinda volt (ld. Nyelvek > A Tündék nyelvei), ezeknek számos dialektusa alakult ki.

A korszakok folyamán a tündék hatalma egyre inkább elhalványult, az emberek kerültek előtérbe. Ez a folyamat a Harmadkorban felgyorsult, s a Negyedkorban már nem játszottak döntő szerepet a tündék a történelem alakulásában. Régi dicsőségük halvány emlékké homályosult.